
Esti mesék
Hol fújtat a sárkány?
Ősz volt. Mindent olyan sűrű köd ült meg, hogy az Őszike manók szinte semmit sem láttak munka közben. Pedig a munkájuk roppant fontos volt. Gesztenyét és makkot gyűjtöttek, hogy aztán szétoszthassák az erdei állatkáknak téli elemózsiának. Az Őszikék ugyanis ilyen kis segítőcskék.
– Ott is van egy makk – mutatta Bükkönke manó a barátjának.
– Hol? Ebben a ködben semmit sem látok – panaszkodott Tölgyike manó.
– Hát ott, te tökfilkó. A cipőd mellett.
– Ja, tényleg. Tudod, Bükkönke, ebben a ködben az orrom hegyéig sem látok.
A beszélgetésüket meghallotta Fenyőfi manó. Nagy tréfacsináló és huncut volt, szeretett a többieken mulatni. Rögtön arra gondolt, hogy most itt a remek alkalom, hogy megtréfálja ezt a két manót.
– Ez nem is köd, ti két tökmag – mondta.
– Kit nevezel te tökmagnak? – háborodott fel Bükkönke. – Te sem vagy nagyobb nálam.
– Hát akkor mi ez, ha nem köd? – kérdezte Tölgyike, és körülnézett, a szemét meresztve a fehér ködbe.
– Ezt egy sárkány csinálja. Ahogy alszik, borzasztóan fújtat. Abból lesz a köd.
– S-s-sárkány? – dadogta ijedten Tölgyike.
– Az hát. Hatalmas, és manókat eszik. Meg királylányokat is. De ha valaki betömi az orrát, a köd eloszlik, és ti ketten megint mindent láttok majd munka közben – találta ki Fenyőfi.
– Butaság – rázta meg a fejét Bükkönke olyan erősen, hogy majdnem leesett róla a falevélsapkája.
– Nem az. Az a sárkány tényleg itt van. A völgyben horkol, a tó mellett – makacskodott Fenyőfi.
Tölgyike bizonytalanul a völgy felé nézett. A sűrű ködön át azonban semmit sem látott.
– Csak ne higgyetek nekem. De ha egészen eltévedtek ebben a ködben, eszetekbe jut majd, hogy én figyelmeztettelek.
– Akkor miért nem mész el te magad betömni az orrát? – próbálkozott Tölgyike.
– Azt csak a lombos fák manói tehetik meg. Én Fenyőfi vagyok, tűlevelű.
Tölgyike és Bükkönke egymásra néztek. Mindketten lombos fák leveleiből lett manók voltak. Vagyis Fenyőfi szerint egyedül ők állíthatták meg a ködöt.
– Gyere – mondta határozottan Bükkönke, és felkapta a legnagyobb makkot, ami a földön hevert. – Hozz te is egyet, és indulunk a sárkány ellen.
– Micsoda? A sárkány ellen? Ezt komolyan mondod? – ijedt meg Tölgyike, de azért ő is felvett egy makkot.
– Ne félj, hiszen manók vagyunk. A természet hősei.
Tölgyike hangosan nyelt egyet, és elindult a ködbe a barátja után. Fenyőfi csak csendben nevetett. Ahová küldte őket, ott inkább egy döglött halat találnak, mint sárkányt. Hiszen az imént találta ki.
Tölgyike és Bükkönke leszaladtak a völgybe, és a tó felé lopakodtak. Ott a köd talán még sűrűbb volt.
– Hallod? Biztosan közel járunk már – mondta Bükkönke.
Tölgyike megállt, és fülelni kezdett. Valóban fújtatott ott valaki hangosan. És a hang a tó melletti nagy kövek felől jött.
– Bükkönke, én félek – suttogta Tölgyike.
– Ne félj, itt vagyok veled.
A manók egészen a tóig mentek. És ott meglátták. A kövek között, amelyek egy kupacban hevertek, és olyanok voltak, mint egy óriási kutyaól, egy igazi mesebeli sárkány feküdt. A fejét úgy hajtotta le, mint egy kutya, a két mellső mancsa közé, és nagy orrlyukain át hangosan szuszogott.
– Ha háromig számolok, egyszerre bedugjuk mindkét makkot az orrlyukaiba – vezényelte Bükkönke.
Tölgyike csak bólintott.
A manók odaálltak a sárkány pofája mellé.
– Egy, kettő, három – számolt Bükkönke, és a háromra bedugták a makkokat az orrába.
Aztán gyorsan elfutottak, és elbújtak egy kő mögé. Épp időben, mert a sárkány felmordult. Nem kapott levegőt az orrán, ezért kissé kinyitotta a száját, hogy levegőt vegyen. Közben a szájából egy nagy, ragacsos nyálcsepp csöppent a földre. Újra levegőt vett a száján, megmozgatta az orrát, aztán hangos HAPCI! hallatszott. A sárkány tüsszentett. A makkok úgy repültek ki az orrából, mint az ágyúgolyók, valahová a ködbe. A sárkány elégedetten az oldalára fordult, és horkolt tovább.
– Ki lövöldöz rám makkal? – hallatszott a ködből.
A manók ijedten néztek arra, ahonnan a szép, kissé mérges hang szólt. A ködből egy fehér ruhácskás, hófehér hajú tündér táncolt elő. Gyönyörű volt.
– Jaj, bocsánat, Ködke tündér – szólalt meg Tölgyike.
A manók előjöttek a rejtekhelyükről, és elmagyarázták Ködke tündérnek, mit csináltak ott, és miért találta el majdnem egy makk.
– Ti aztán jól összezavarodtatok! Szép kis dolgokat mesélt nektek Fenyőfi. De ne féljetek, ez még visszaüt rá – mondta Ködke. – Én szeretem a ködöt. Ködtáncokat járok benne.
– És nem tudnál, kérlek, egy olyan táncot járni, amitől eltűnik a köd? – kérlelte Tölgyike.
– Azt én nem tudok – mondta Ködke. – De tudom, ki segíthet nektek. A napocska.
– A napocska? De hát a ködtől nem is látszik. Hogy hallhatna meg minket egyáltalán? – kesergett Bükkönke.
– Nekem van egy ötletem – mondta Tölgyike, felvett egy juharlevelet, és a körmöcskéjével üzenetet karcolt bele a napocskának. Összetekerte, és füttyentett egyet. Abban a pillanatban leszállt mellé egy veréb. Tölgyike madárnyelven elmagyarázta a verébnek, mit kell tennie.
– Repülj fel a köd fölé, ott tekerd ki a levelet, és csiripeld el hangosan a napocskának a kérésünket.
A veréb elrepült. A manóknak nem maradt más hátra, mint várni. Már úgy látszott, hogy nem történik semmi. Ám egyszer csak ritkulni kezdett a köd.
– Nézd, én már látom a tavat! – kiáltotta lelkesen Bükkönke.
– Tényleg, a köd lassan oszlik – örvendezett Tölgyike.
– Akkor hát elbúcsúzom. Köd nélkül én nem táncolok. Ilyenkor az erdő hűvösében pihenek – magyarázta Ködke tündér. Elköszönt, és eltűnt a fák között.
A manók visszatértek, és tovább gyűjtötték a makkot és a gesztenyét. A köd eltűnt, a napocska szépen sütött és melegített.
– Na? Megtaláltátok a sárkányt? – vihogott Fenyőfi.
– Meg bizony. Tényleg ott alszik – mondta Bükkönke, és odadobott Fenyőfinek egy gesztenyét. – Kapd el!
Fenyőfi nem kapta el a gesztenyét. Leesett a földre, és gurulni kezdett le a dombról, a völgybe.
– Várj meg! – kiáltott Fenyőfi a gesztenye után, és utánaszaladt.
A gesztenye egészen a tóig gurult. Ott Fenyőfi felvette. Egyszer csak mordulást hallott maga mögött. Megfordult, és meglátta a sárkányt, amint kitárja hatalmas száját.
– Segítség! Sárkány! – kiáltotta, és rohant vissza a manókhoz. A gesztenyét útközben eldobta, és még este az ágyban is azt motyogta a bajsza alatt: – Hogy lehet ez?! Hiszen én találtam ki azt a sárkányt!
És a sárkány? Ő csak nagyon csodálkozott. Miért ijedt meg tőle az a manó? Hiszen csak ásított egyet a hosszú alvás után. Talán legközelebb inkább a mancsát teszi a szája elé, ahogy egy illedelmes sárkányhoz illik.
Hosszú esti mesék Manós mesék Mesék az őszről Mesék óvodásoknak Őszi mesék Sárkányos mesék Tündéres mesék




Hogy tetszett a mese?