A tizenkét hónap

Egy egyszerű kis házban élt egy asszony a két lányával. Ilonka a saját lánya volt, Mariska pedig a mostohalánya. Ilonka nem szeretett dolgozni, egész nap csak lustálkodott, és arról ábrándozott, hogy egyszer majd eljön érte egy gazdag vőlegény. Bezzeg Mariska! Ő végezte el a házban az összes munkát, és mindenhez ügyes keze volt. Ráadásul napról napra szebb lett. A mostoha végül kisütötte, hogy egy ilyen lány mellett az ő Ilonkájáért soha nem jön kérő. Mindenki Mariskát akarja majd. Valahogy meg kell szabadulnia tőle…

Egy napon, a tél kellős közepén, Ilonkának az jutott eszébe, hogy ibolyát szeretne. Egy csokrot, amit az övébe tűzhet, hogy bármikor megszagolhassa. A mostoha rögtön tudta, kit küld érte. Kizavarja Mariskát a fagyba, és egyszer s mindenkorra megszabadul tőle. Meg is parancsolta neki: „Hozz Ilonkának egy csokor ibolyát, különben kitaszítalak a házból!” Mariska próbált ellenkezni: „De hol találnék most ibolyát? Ha Ilonka kivár, kora tavasszal szedek neki egy gyönyörű csokrot.”

– Még feleselni mersz? Ilonka most akar ibolyát! Tavasszal minden buta libának ibolya van az övében. Ibolya nélkül haza se gyere, megmondtam! – tombolt a mostoha.

Szegény Mariska hát útnak indult, hogy teljesítse mostohatestvére lehetetlen kívánságát. Órákig gázolt a hóban, de egyetlen ibolyát sem látott. Végül egy rétre ért, ahol nagy tűz lobogott. A tűz körül tizenkét kő állt, és mindegyik kövön egy magas férfi ült. Ez a tizenkét férfi volt a tizenkét hónap. Mindig az ült a legnagyobb kövön, amelyiknek éppen ideje volt.

Mariska egészen átfagyott, így hát összeszedte a bátorságát, és megkérdezte a hónapokat, leülhetne-e egy kicsit melléjük a tűzhöz melegedni.

– Hát persze, hogy melegedhetsz, lányom. De mondd csak, mi hozott ilyen fagyban ilyen messzire minden emberi háztól?

– Ibolyát jöttem szedni a testvéremnek – felelte őszintén Mariska.

– Ugyan, kislányom! Most nincs itt az ibolya ideje, hiszen mindent hó borít – mondta Január, aki a legnagyobb kövön ült, mert éppen ő uralkodott.

– Tudom én, de a testvérem és a mostohám megparancsolták. Ha nem viszek, kitesznek a házból – magyarázta Mariska.

Január sokáig nézte Mariskát, aztán intett egy másik férfinak a körben: „Március öcsém, gyere, ülj a helyemre!” Március helyet cserélt Januárral. Aztán a feje fölé emelte a fabotját, és néhányszor megforgatta. Körülötte elolvadt a hó, kizöldült a fű, és a földből kibújt néhány ibolya. Épp elég egy szép kis csokorra.

– Szedd le gyorsan, Mariska! – biztatta Március.

A boldog Mariska leszedte az ibolyákat, és szívből megköszönte a hónapoknak. Aztán hazaszaladt velük. Amikor kinyitotta az ajtót, az ibolyaillat betöltötte az egész szobát. Ilonka és a mostoha azonban nem örültek annyira, ahogy Mariska remélte. Rárivalltak, honnan szerezte az ibolyát.

– Ott fenn a hegyen. Rengeteg van ott belőle – suttogta Mariska.

Ilonka és a mostoha gyanakodva méregették, de nem szóltak többet. Másnap Ilonka eperre vágyott. A mostoha pedig megint rögtön tudta, kit küld érte. Mariska hiába mondta, hogy januárban epret kívánni képtelenség. Fenyegetések közepette újra útnak kellett indulnia a fagyba és a hóviharba. Epret persze sehol sem talált, csak egyet tehetett: megint a hónapokhoz fordulhatott segítségért. Félig megfagyva ért oda, köszönt, illedelmesen meghajolt, és elmondta, mi járatban van.

– Kedves hónapok, segítsetek, kérlek! A testvérkém epret kíván, én meg sehol sem találok.

– Hát hogy is találnál, amikor mindenütt hó és fagy van… – ráncolta a homlokát Január. Aztán az egyik testvéréhez fordult:

– Június öcsém, gyere, ülj a helyemre!
Június átült a legnagyobb kőre, megforgatta a feje fölött a fabotját, és körülötte minden kizöldült, a földből apró epertövek bújtak elő. Egy szempillantás alatt tele lettek piros eperrel, csak bele kellett harapni. Június szólt Mariskának, hogy szedje le gyorsan, és fusson haza. A meghatódott Mariska így is tett, és nagyon megköszönte a hónapoknak. Amikor hazaért az eperrel, köszönetet nem kapott. Ilonka viszont jóízűen megette az epret, az biztos.

Csakhogy Ilonka kívánságainak se vége, se hossza nem volt. Másnap már azon siránkozott, hogy szörnyen megkívánta az almát. Mariskát kituszkolták az ajtón: alma nélkül vissza se jöjjön, mert pórul jár. Szegény Mariska egyenesen a rétre indult, ahol már kétszer találkozott a hónapokkal. Átfagyva, könnyes szemmel ért az ismerős tűzhöz, és már semmit sem kellett magyaráznia.

– Mit kíván a testvéred ezúttal? – kérdezte rögtön Január.

– A testvérkém nagyon megkívánta az almát, kedves Január.

– Szeptember öcsém, gyere, ülj a helyemre! – szólította Január a testvérét. Szeptember leült, megforgatta a fabotját a feje fölött, és a közeli almafa kizöldült, rügyek fakadtak rajta, a rügyekből pedig lédús almák lettek, öröm volt nézni. „Gyere, rázz le gyorsan néhányat, lányom!” – szólt Mariskának. Mariska addig rázta a fácskát, amíg le nem pottyant néhány alma.

– Szedd fel gyorsan, és szaladj haza, lányom! – biztatta Szeptember. Mariska felszedte, ami lehullott, százszor is megköszönte a hónapoknak, és futott, hogy odavigye az almát Ilonkának, mielőtt átfagy.

Ilonka jóízűen megette, de kevesellte. „Miért hoztál ilyen keveset? Biztos megetted a többit, te haszontalan naplopó!” – mennydörögte szegény Mariskának.

– Nem, testvérkém, bele se haraptam. Elhoztam neked mind, amit a fáról leráztam.

– És hol van az a fa? – akarta tudni Ilonka.

– Ott fenn a hegyen. Tele volt almával – mondta Mariska.

Amikor Ilonka meghallotta, hogy ott még bőven van alma, felvette a meleg kabátját, fogott egy zsákot, és sietett a hegyre. Csak nem hagyja, hogy az a falánk megint elegye előle az összes almát! Amikor felért, meglátta a tüzet, és kérdezés meg köszönés nélkül egyenesen a tűzhöz furakodott.

– Hé, öregek, nem láttatok itt egy almával teli fát? – csak ez érdekelte. Ezzel azonban csúnyán megsértette a hatalmas hónapokat. Január megforgatta a feje fölött a fabotját, beborult az ég, kitört a hóvihar, és úgy havazott, mintha az égben az összes dunyha kiszakadt volna. A szél elsodorta Ilonkát, hegymagas hótorlaszok között bolyongott, míg végül a szél messzire, hetedhét országon is túlra fújta, ahonnan már nem talált haza.

Közben otthon az anyja hiába várta Ilonkát. „Ilonka biztos ott tömi magát almával, nekem meg nem hoz? Na, majd elmegyek érte magam.” Felment a hegyre, és épp akkor ért oda, amikor a legerősebben fújt a szél. A hófúvásban ő is eltévedt, és a szél elvitte a lánya után.

Mariska napokig nyugtalanul várta őket otthon. Aggódott értük. Amikor végre elállt az északi szél és a havazás, elindult a hónapokhoz, hogy megkérdezze, tudnak-e valamit a testvéréről és a mostohájáról.

Január megnyugtatta: „Ne bánkódj miattuk, lányom. A hóvihar messze elvitte őket a hegyeken túlra, és most ott kell becsületesen gondoskodniuk magukról. Azt kapták, amit megérdemeltek. Neked jó szíved van, és eleget szenvedtél miattuk. Menj haza, a szerencse nem kerül el.”

Mariska hazament, bár sajnálta a mostohatestvérét és a mostohaanyját. Gyűlölet és bosszúvágy sosem fért a szívébe. Idővel elmúlt a szomorúsága, egyedül gazdálkodott, és jól ment a sora. Szépségére és jóságára a falu bírójának jóképű fia is felfigyelt. Mariskának is megtetszett a legény, így hamarosan már együtt gazdálkodtak, és boldogan, szép egyetértésben éltek.