A kislány, aki nem akart rendet rakni

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány, úgy hívták, Stella. Anyukájával és apukájával egy szép lakásban élt a város szélén. Csakhogy az a lakás nem is volt olyan szép. Stellának ugyanis volt egy rossz szokása: soha semmit nem pakolt el maga után. Sőt, ami még rosszabb, borzasztóan rendetlen volt.

Eleinte nem volt nagy baj. Elvinni utána egy tányért az asztalról vagy letörölni a leöntött terítőt – ugyan, az még semmiség. Csakhogy ez így ment tovább. Anya minden áldott nap kekszes papírokat szedegetett fel a földről. Apa mindenhol Stella koszos zoknijaiba botlott: a kislány ott vette le őket, ahol éppen eszébe jutott, és ott is hagyta. Ugyanígy járt a papírokkal, a ceruzákkal, a játékokkal, a ruháival, de még az ételmaradékkal is.

A szülők úgy belefáradtak az örökös takarításba, hogy elhatározták: Stella ezentúl csak a saját szobájában eszik és játszik. Oda vitték neki az ételt és minden mást is, hogy ne az egész lakást forgassa fel. Azt gondolták, ha egyszer már lépni sem tud majd a szobájában, csak összeszedi a holmiját, és rendet rak. De nem ám!

Hogy Stella rendetlensége már nem egészen rendjén való, azt először anya vette észre. Éppen levest vitt Stellának ebédre. Kinyitotta a szoba ajtaját, átlépett egy halom plüssállat fölött, kecsesen átugrotta a szétszórt legókat, eltáncolt a babák között, de amikor már majdnem az asztalkához ért, egy kupac gyűrött papírt pillantott meg. Már nem tudott máshová lépni. Ahogy rálépett a papírra, megcsúszott a lába – a papírok alatt ugyanis kisautók lapultak. Anya elesett, kiborult a leves, ráadásul egy műanyag dinoszaurusztól még egy jó nagy kék folt is lett a lábán.

– Apa, ez így nem mehet tovább. Az ő szobájában rosszabb a helyzet, mint egy kukában – mondta anya, miközben tiszta ruhát vett elő.

– Igazad van, beszélnem kéne vele – ismerte el apa. – Hát az a kék folt mitől van, anya?

– Megharapott egy dinoszaurusz, apa. És most már menj, mert különben attól tartok, szakemberhez kell fordulnunk.

– Csak nem lesz olyan nagy a baj – nevetett apa, és elindult Stellához.

Amikor apa belépett a szobába, Stellát sehol sem látta.

– Stella? Itt vagy?

– Itt vagyok. Gyurmázok – szólalt meg a kislány valahonnan balról, egy hegynyi szemét és játék alól.

– Stella, itt rendet kell rakni. És ebben neked is segítened kell – mondta apa.

– Jó – felelte Stella.

Apa meglepődött, hogy ilyen könnyen ment. De nem sokáig örült. Stella csak áttolta a rendetlenséget egyik sarokból a másikba, és kitaposott egy kis ösvényt az ajtótól az asztalkáig meg az ágyig. Most úgy festett a szoba, mintha magas hóbuckák között kanyarognának az utacskák. Csak éppen nem hó volt ott, hanem szemét, ételmaradék, ruha és játék.

A szülők ezért elhatározták, hogy szakemberhez fordulnak. A városban nagy híre volt Pucc tábornoknak. A katonaság után egy darabig tisztítószereket árult, most pedig a rendetlen gyerekekre szakosodott, és rendre szoktatja őket.

Pucc tábornok kora reggel érkezett, és egyenesen Stella szobájának ajtaja felé masírozott. A szülők próbálták visszatartani, mondván, hogy Stella még alszik. De a tábornok nem hagyta magát feltartani: berúgta az ajtót, és kiabálni kezdett:

– Ébresztő! És rendrakás! Szemét a kukába, játék a polcra, ruha a szekrénybe! Mozgás, mozgás, mozgás!

Stella annyira meglepődött, hogy szó nélkül kiugrott az ágyból, és válogatni kezdte a szétszórt holmikat.

– Fogmosás, öltözés, fésülködés! – osztogatta Pucc tábornok a további parancsokat. – Szemetet felkapni, és irány a kuka!

A szülők tátott szájjal nézték, ahogy Stella rendet rak, szalad kidobni a szemetet a kukába, sőt még fel is öltözik. Máskor egész nap pizsamában lófrált.

– Pihenj! – dörögte végül délután Pucc tábornok, és elengedte a kislányt a szobájába.

A szülők nem győztek hálálkodni, hiszen Pucc tábornok a lehetetlent vitte véghez: megtanította a lányukat rendet rakni. A szobája egyszeriben csillogott-villogott.

– A rendrakáshoz rend és fegyelem kell – jelentette ki Pucc tábornok, hagyott a szülőknek ajándékba néhány konyhai tisztítószert, és elment a következő rendetlen gyerekhez.

Ám alighogy becsukódott az ajtó a tábornok mögött, Stella szörnyű zsörtölődés közepette letépte magáról a ruhát, és szétdobálta a padlón. Mérgesen lesöpörte a játékokat a polcokról, a szekrényből kiszórta a ruhákat a kupac tetejére, jól összegyűrte őket, végül még a virágcserépből is rászórta a földet. Aztán maszatosan bebújt az ágyba, és összekente a paplant.

A szülők már csak sírni tudtak. Az ő Stellájukon nem lehet segíteni. Pedig már azt hitték, Pucc tábornok kigyógyította. Jövőre Stellának iskolába kellene mennie. Hát hogy lehet egy ilyen rendetlen kislányt emberek közé engedni?

Egyszer aztán eljött látogatóba a nagypapa és a nagymama, hogy felköszöntsék Stellát a születésnapján.

– Hol van az én drága kis unokám? – csicseregte a nagymama, és benyomult Stella szobájába.

Nagyon igyekeznie kellett, hogy egyáltalán beférjen. A rendetlenség a nyakáig ért. Amíg a nagymama úszott a kupacokban, és Stellát kereste, a nagypapa úgy döntött, másképp fog hozzá.

– Tudjátok, hogy valaha kukás voltam. Felhívom a régi kollégáimat, hogy hozzanak ide egy konténert, és mindent belehányunk. Különben sosem találjuk meg Stellát.

Nemsokára ott állt a ház előtt a konténer, a nagypapa és a nagymama pedig hólapáttal lapátolta ki a rendetlenség halmait. Közben hazaértek a szülők a bevásárlásból. Próbálták elmagyarázni az öregeknek, hogy kár a fáradságért, Stella egyetlen nap alatt ugyanakkora rendetlenséget csinál. De a nagyszülők nem hagyták magukat megzavarni.

Estére Stella szobája megint csillogott-villogott. De hol van Stella? Kitakarították az egész szobát, és sehol sem találták.

A születésnapi süteményhez senki hozzá sem nyúlt.

– Stella! Kicsikém! – szólongatta anya. Apa benézett az ágy alá és a szekrénybe, a nagymama még a papírkosárba is belekukkantott. Stella sehol. Ekkor a nagypapa a fejéhez kapott:

– A konténer! A fiúk bármelyik percben jöhetnek érte!

Mindenki kirohant a ház elé. A kukásautó már tolatott a konténerhez, és sípolt. A nagypapa két kézzel integetett neki, apa pedig bemászott a konténerbe, és turkálni kezdett a zoknik, papírok és banánhéjak között. Legalul megmozdult egy régi pokróc. Alatta ott kuporgott Stella, narancshéjjal a hajában, és reszketett. Délután bebugyolálta magát abba a pokrócba, és elaludt, a nagypapa pedig a lapáttal pokrócostul kidobta.

– Itt sötét van – pityergett Stella. – És hideg. És olyan büdös, mint… – Egy pillanatig elgondolkodott. – Mint az én szobámban.

– Ezt is visszük? – kiáltott ki a kukás az autóból, és Stellára mutatott.

– Ezt nem – mondta apa, és szorosan átölelte a kislányt.

Otthon anya sokáig sikálta a kádban. Reggel Stella felszedte a zoknijait a földről, és maga vitte őket a szennyeskosárba. Eleinte nem nagyon ment neki, ezért anya és apa segítettek neki a polcra rakni a játékokat és összeszedni a zsírkrétákat. Néhány hét múlva már egyedül is boldogult. Amikor pedig egyszer apa egy koszos bögrét hagyott az asztalon, Stella kivitte a konyhába, és azt mondta:

– Apa, te aztán jó rendetlen vagy!

Hát a nagypapa? Neki meg eggyel több kukás története van.