Niki és Pali kalandja

Egy kis házikóban élt egy kislány, Niki, és egy kisfiú, Pali. Nagyon kedves és vidám gyerekek voltak. Mindennél jobban szerettek mosolyogni, táncolni, ugrándozni és vidám dalokat énekelni. Aki csak látta őket, annak is mosolyognia kellett.

Egy nap azonban valami különös történt. Elsőként Pali vette észre.

– Apa ma valahogy olyan morcos, nem gondolod? – kérdezte Nikitől.

– Anya is. Biztosan történt velük valami a munkahelyen. Inkább menjünk át a nagyi kertjébe, mit szólsz? 

– Jó. És játsszuk azt, hogy Nyuszi ül a fűben.

A gyerekek elsétáltak a nagyi kertjébe. Útközben szépen köszöntek a környékbelieknek, de mindenki morcos volt. Alig dörmögtek vissza valamit, némelyik még azt sem. Niki és Pali érezte, hogy valami baj van. Ez így nincs rendjén. Amikor pedig látták, hogy a nagyi és a nagyapó is morcos, megértették, hogy tényleg nagy a baj.

– Miért nem mosolyog senki? – csodálkozott Niki.

– Nem tudom. Fura. Mintha valaki ellopta volna a mosolyukat – mondta Pali.

A nyuszis játék helyett a gyerekek beültek egy öreg tölgyfa árnyékába.

– Az emberek nem mosolyognak. De ez a tölgy láthatóan jókedvű – mutatott Niki a fa kérgére. Valaki egy nevető emberkét vésett bele.

– Tényleg, igazad van – nevetett Pali. – Fülig ér a szája.

Azzal végighúzta az ujját a fán mosolygó szájon. 

Egyszer csak a fa kérge lesüllyedt valahová a mélybe, mintha csapóajtó nyílt volna ki előttük. Niki és Pali kíváncsian bekukucskált. Vajon hová vezet? Elég volt egyetlen pillantás, megfogták egymás kezét, és beléptek a fa nyílásába. Egy pillanatra olyan sűrű sötétség vette körül őket, hogy az orruk hegyéig sem láttak. Aztán egyszer csak gyönyörű, napfényes, mohaillatú erdő tárult eléjük. Egy nagy fatönkön erdei manó üldögélt. A fején mohával benőtt kalap volt, és az orrát piszkálta.

– Jó napot! – köszöntek neki Niki és Pali.

– Tobozom! – cincogta a manó, és egy kis pálcikával tovább piszkálta a nagy orrát.

– Én Niki vagyok, ő meg Pali. Hol vagyunk?

– Tobozom. Gyökérke vagyok én. Szentjánosbogár-erdő ez itten – cincogta a manó, és a pálcika helyett egy tobozt dugott az orrába.

Pali úgy kacagni kezdett, hogy majd megfulladt. A manó felemelte a fejét, hogy a kalapja alól jól lássa. 

– Téged, látom, Morcbajusz nem talált meg, mi? – dünnyögte a manó az orrán át.

– Ki az a Morcbajusz? – kérdezte Niki.

– Tobozom, nem ismered? Varázsló az. Az emberek világából lopja el az örömöt.

– Hol találjuk meg? – bukott ki Paliból.

– Egy barlangban lakik nem messze innen. Elvezetlek oda.

Gyökérke manó egészen a barlangig vezette a gyerekeket. A barlang előtt ott állt a varázsló, kezében egy kis tükörrel, és gonosz grimaszokat gyakorolt bele. 

– Add vissza az embereknek az örömöt, amit elvettél! – förmedt rá Pali.

– Tudod te, ki vagyok én?! Én vagyok Morcbajusz. Minden örömöt tönkreteszek. Ki nem állhatom a mosolyt és a nevetést.

– Tényleg? – mosolyodott el Niki, és rákacsintott Palira.

A gyerekek kézen fogták egymást, ugrándozni és énekelni kezdtek.

„Mosoly kell, nem cicoma!

Kígyónak nincs gatyája?

Nincs mire felhúznia, 

csupasz popsin alszik ma.”

A gyerekek nevettek, Morcbajusz varázsló pedig a fülét fogta, és jajveszékelt.

– A kutyafáját, ne nevessetek már! Ez tönkretesz!

Abban a pillanatban Gyökérke manó is elnevette magát. Ahogy vihogni kezdett, kilőtt az orrából a toboz, és eltalálta Morcbajusz orrát. Morcbajusz ugrálni kezdett, és közben az orrát fogta. A gyerekek úgy kacagtak, hogy a könnyük is kicsordult. Morcbajusz zsörtölődött, de minden nevetéshullámmal kisebb és kisebb lett, míg végül egészen eltűnt. Annyi volt a varázslónak. Ott, ahol állt, csak a kis tükre maradt.

– Tobozom – csodálkozott Gyökérke. – A mosoly ebben a tükörben van.

Niki és Pali belenézett, és tényleg. Ott voltak a mosolyok, amelyeket Morcbajusz ellopott. Nem is grimaszolni tanult a tükör előtt, hanem a nevetést akarta sírássá, a mosolyt morcossággá változtatni.

Niki és Pali magukhoz vették a tükröt, Gyökérke pedig visszavezette őket az öreg tölgyfához. 

– Tobozom, gyerekek – búcsúzott el tőlük, és becsukta mögöttük a faajtót. Niki és Pali átment a sötétségen, és újra a kertben találták magukat. A fa kérge összeforrt, a mosoly eltűnt róla. A gyerekeknek csak a kis tükör maradt.

– Most pedig visszaadjuk mindenkinek a mosolyát – mondta Niki. Fogott egy követ, és összetörte a tükröt. A tükörből annyi ember tompa nevetése hallatszott, hogy egyiket sem lehetett megkülönböztetni a másiktól. Egy szempillantás múlva csend lett. Csak az összetört tükör maradt.

– Niki, Pali, gyertek játszani! – hívta őket mosolyogva a nagyi. – Nagyapó már alig várja, hogy elmesélje nektek a gyerekkori vicceit. Jót fogunk nevetni!

Niki és Pali egymásra mosolygott. Sikerült nekik. Visszaadták az embereknek az örömöt és a mosolyt. Mert nélkülük tényleg nagyon-nagyon szomorú lenne a világ.