Vili farkaskölyök éjszakája

Valahol egy mély erdőben, három nagy hegy alatt, a völgyek között élt egyszer egy farkascsalád: anya, apa és a kis Vili farkaskölyök. Vili mindig kíváncsi volt és nyughatatlan, amivel a szüleinek néha jócskán meggyűlt a baja. Szeretett megismerni mindent, ami ismeretlen, és nemegyszer kicsit el is kóborolt tőlük. Azon az éjszakán sem volt ez másképp, amikor ez a történet játszódik.

Este a farkasmama lefektette a fiacskáját aludni. Vili igyekezett, forgolódott egyik oldaláról a másikra, de nem tudott elaludni. Észrevette viszont, hogy a szülei közben már elaludtak, és támadt egy ötlete.

– Mit csináljak itt, ha nem tudok aludni? Kimegyek az erdőbe, hátha új barátokat találok – mondta magában Vili, és kibújt a kotorékból.

Végigsétált az erdei ösvényeken, amelyeken a szüleivel minden nap járt, de most minden egészen másnak tűnt. Csend volt körös-körül, csak néhány tücsök ciripelt vidáman a magas fűben. Az erdő elvesztette a színeit, mert mindenütt sötét volt, és Vili útját csak a csillagok meg a fényes hold világította meg.

Ám egyszer csak megzörrent valami egy fa koronájában, és a kisfarkas majd’ frászt kapott. De hamar észrevette, hogy csak egy különös madár az. Hatalmas szeme volt, és világított a sötétben.

– Hát te ki vagy? Még sosem láttalak az erdőben – mondta Vili, és nézegette az ágon ülő madarat.

– Én bagoly vagyok. Nappal alszom, éjjel repülök. Hát még senki sem mesélt neked rólam? – csodálkozott a bölcs bagoly. Vili megrázta a fejét.

– Nem mesélt. Milyen nagy szemed van, és milyen gyönyörű szárnyad! – mondta csodálkozva.

– Azért, hogy éjszaka is jól lássak – magyarázta a bagoly.

– Én Vili vagyok. És téged hogy hívnak? – kérdezte kíváncsian.

– Én Eliza vagyok – mutatkozott be a bagoly. Ebben a pillanatban újabb különös lények szálltak az ágra. Nem madarak voltak, de repülni tudtak – és fejjel lefelé lógtak az ágon.

– És ezek mik? Miféle furcsa állatok ezek? – kérdezte Vili.

– Ezek denevérek – kezdte megint magyarázni a bölcs bagoly. – Nappal elbújnak a napfény elől, és alszanak, mert világosban rosszul látnak. Éjszaka aztán élelem után indulnak.

– És te miért vagy ilyen későn kint? – kérdezte végül Eliza.

Vili lehajtotta a fejét, és azt felelte:
– Nem tudtam aludni, hát sétálni indultam.

– Az anyukád biztosan aggódik érted, ha nem tud róla. Haza kéne menned. És ha máskor is kint találod magad éjszaka, itt megtalálsz minket. Mi leszünk az éjszakai barátaid – mondta Eliza.

Vili szót fogadott.

– Jól van, köszönöm, Eliza. Sziasztok, barátaim! Hamarosan találkozunk! – búcsúzott el új barátaitól, és hazaindult.

Anyukája otthon már ijedten várta, de végül megbocsátotta neki, hogy nem szólt az éjszakai kirándulásáról. Vili aztán mesélt neki az új éjszakai barátairól. És talán most is találkozik velük abban az erdőben – ha még mindannyian ott élnek.