Szánkós kaland

Csípős téli szünidei nap volt, a várost friss hó lepte be. A januári nap megcsillant a behavazott dombokon és utakon, és egészen varázslatossá tette a várost. Ez a nap egyszerűen tökéletes volt a szánkózásra!

A park kis dombjának tetejére már egy csapat gyerek igyekezett, türelmetlenül húzták maguk után a szánkójukat és a bobjukat. A gyerekek között volt két testvér is: Robi és a húga, Nessza. Fülig bebugyolálták őket, és alig várták, hogy kipróbálják a friss havat az új szánkójukkal, amelyet karácsonyra a Jézuskától kaptak.

Nessza volt a legkisebb az összes gyerek közül, ezért csak idegesen szorongatta a szánkóját. Mellette állt azonban a bátyja, Robi, aki biztatta, hogy felejtse el a félelmét, és élvezze a szánkózást.

– Gyere, Nessza, menni fog, nézd csak! – kiáltotta Robi a húgának, és lesiklott a dombon.
Úgy száguldott, mint a villám. Csakhogy fentről a domb igencsak ijesztőnek látszott. A gyerekek vidáman szánkóztak, csak a kis Nessza állt egy helyben, és toporgott egyik lábáról a másikra. Nézte, ahogy a bátyja a szánkóval visszakapaszkodik a domb tetejére.

– Félek – motyogta halkan Nessza.
Hallotta, hogy a többi gyerek ugratja, és nevet rajta, amiért fél.

– Menni fog neki! Abban semmi nevetséges nincs, ha valaki fél! – szólt rá mérgesen Robi a nevetgélő gyerekekre, amikor visszaért a húgához.
Aztán odaállt mellé, és kedvesen azt mondta neki:
– Ne félj, együtt sikerülni fog. Veled szánkózom, jó? Jó móka lesz. Ha nem próbálod ki, sosem tudod meg, milyen jó buli!

Nessza habozott, de végül félénken bólintott. Leült a szánkóra a bátyja mögé, és erősen kapaszkodott a hátába. Robi erősen elrugaszkodott, és együtt elindultak lefelé. A bátyja a lábával lassan fékezett, nehogy túl gyorsan menjenek. A szánkó eleinte jobbra-balra billegett, de aztán megnyugodott, és simán siklott a letaposott havon. A szél az arcukba csapott, és Nessza visított örömében, ahogy szép lassan gyorsultak. A kislány csak nézte a világot maga körül. Minden nagyon gyorsan történt, és már lent is voltak. Robi lefékezett, és a gyerekek vidáman leszálltak a szánkóról.

– Ez szuper volt, milyen gyorsan ment a szánkó! – mondta a húga, és a félelmét már el is felejtette.

– Ugye megmondtam! – kiáltotta a bátyja, és megpaskolta a húga rózsaszín sapkáját.

– Szánkózhatunk eleinte együtt? – kérdezte a kislány.

– Persze! Ahányszor csak akarod! – felelte a bátyja, és együtt elindultak vissza, fel a dombra.

A nap hátralevő részében gyerekkacagás csengett a dombon. Nesszán pedig már senki sem nevetett. Egy idő múlva még arra is rászánta magát, hogy egyedül csússzon le. Hihetetlen volt! A bátyja segítségével legyőzte a félelmét.

Amikor a gyerekek hazafelé indultak, és húzták maguk után a szánkót, Nessza szeretettel azt mondta a bátyjának:
– Köszönöm, hogy kiálltál értem, amikor a gyerekek nevettek rajtam, és hogy segítettél legyőzni a félelmemet, és nem adtad fel velem!

– Hiszen a húgom vagy, vigyáznom kell rád, és segítenem kell neked! – felelte Robi.

Attól a naptól kezdve a testvérek mindig segítettek egymásnak, ha szükség volt rá. Nessza a bátyjának köszönhetően legyőzte a félelmét, és ők ketten elválaszthatatlan párossá lettek, akik készen álltak, hogy együtt rengeteg kalandot éljenek át!