A kismackó, aki felébredt a tél közepén

Mély tél volt, mindenütt hó. A medvebarlangból hangos horkolás hallatszott: a medvék téli álmukat aludták. De mi ez? Valaki pislogott a sötétben, ásított egy nagyot, és nyújtózkodott. A kismackó ébredezett.

– Hahó, ébresztő, barátaim! Ki akarok menni játszani! – szólt oda a többi alvónak.

A medvék azonban olyan mélyen aludtak, hogy senki sem felelt. A kismackó nem bánta. Majd talál magának más játszópajtást. Például a borzot vagy a sünt – velük játszott ősszel, és nagyon jókat nevettek együtt.

Így hát a kismackó kikecmergett a hóba. Az erdő egészen másképp festett, mint ahogy őszről emlékezett rá. Minden fehér volt. A faágakon, a füvön, a fatönkökön – mindenen fehér, hideg takaró feküdt. A hideg szél úgy borzolta a mackó bundáját, hogy többször is összerázkódott.

– Hát te mit keresel itt, mackó? – hallott meg egy hangocskát a feje fölött. A mókus volt az, éppen diót tört ebédre.

– Megyek a borzhoz játszani – mondta a mackó.

– Az alszik – felelte a mókus. – És neked is aludnod kéne. Hiszen még tél van.

– De miért? Nem vagyok fáradt.

– Mert tél van, és sehol sem találsz ennivalót – magyarázta a mókus.

– De nem vagyok éhes. Játszani akarok valakivel.

A mackó hát elindult a lyukhoz, ahol a borz lakott. Megkopogtatta a fatönköt a lyuk fölött, és elkiáltotta magát:

– Barátom, kelj fel, gyere játszani!

De a lyukból csak hangos horkolás hallatszott: hrr, hrr, hrr.

– Jaj, ő is alszik. Akkor megyek, és a sünnel játszom – mondta magában a mackó.

Átugrált néhány fatönkön és behavazott bokron, egészen egy hatalmas avarkupacig.

– Hé, sünike, gyere játszani! – kiáltott be a mackó a levélkupacba.

De a kupacból csak hangos szuszogás és pöfögés hallatszott. A sün mély téli álmát aludta.

– Jaj. Hát most kivel fogok játszani? – sóhajtott a mackó.

Szomorúan kóborolt az erdőben, és megéhezett. Honnan szerezhetne ennivalót? Málnára támadt kedve. Az ott nőtt az erdőszéli mezsgyén. Rögtön oda is szaladt. De a málnavesszők csupaszok voltak, szárazak, és belepte őket a hó. Sehol egyetlen szem málna.

Arra szaladt a nyúl.

– Mackó, mackó, te kis csacsi! – mondta a nyúl. – Neked aludnod kell, mert télen nem találsz ennivalót.

– Akkor te miért nem alszol? – kérdezte a mackó.

– Én télire elemózsiát gyűjtök. Annyi mindent hordok haza, hogy egész télen szaladgálhatok odakint, és minden, ami kell, megvan otthon. De neked nagyon sokat kellene hordanod, és nincs ekkora barlangotok. Ezért alszanak a medvék télen. Ősszel sokat esznek, hogy az étel egész télen melegen tartsa őket. Nem szabad felébredniük, mert akkor megéheznek, és semmit sem találnak – magyarázta a nyúl.

– De én nem tudok elaludni, ha éhes vagyok – pityergett a kismackó.

– Majd megosztom veled, ami van. Jól laksz, aztán szépen visszamész aludni.

A nyuszi vendégségbe vitte a mackót, enni adott neki, aztán elkísérte a medvebarlangig.

– Jó éjszakát, te kis csacsi. És meg ne mozdulj tavaszig! – mondta a nyúl a mackónak, és puszit nyomott a homlokocskájára, hogy jól aludjon.

A mackó visszabújt a meleg barlangba. A többi medve még mindig mélyen aludt és hangosan horkolt. A mackó ásított egyet, gombóccá gömbölyödött, és lehunyta a szemét. Azt sem tudta, mikor aludt el.

Amikor pedig felébredt, a többi medve is ébredezett. Itt volt a tavasz! Hurrá, lehet felkelni! Odakint biztosan várja már a borz és a sün, hogy együtt játszhassanak az erdőben.