Rubi, a kis kenguru

Egy meleg, napsütötte országban mindenféle állat élt, és veszélyes rovarok is. A nagy kígyók és pókok mellett ugráló kengurukat és fákat ölelgető koalákat is találnátok ott. Ezt az országot Ausztráliának hívják. Nemcsak különféle állatokkal teli ország, hanem a gyönyörű tájairól is híres.

Ennek az országnak csodás, aranyló pusztáin élt egy kis kengurulány, Rubi. Még kicsike volt, és szeretett összegömbölyödni anyukája hasán, a puha erszényben. Ott biztonságban érezte magát a többi állattól, és onnan remekül látta a nagyvilágot. Ugrálni még nagyon félt, ezért leginkább anyukájával ugrált – vagyis elbújva az erszényében.

Anya Rubival az erszényében minden nap a magas fűben szökdécselt, csodálta a hosszú fűszálakat, vagy a többi kengurával ugrált. Rubi biztonságban érezte magát. Egyedül még nem tudott olyan magasra ugrani, mint az anyukája. De egy napon a kis Rubi ezt is biztosan megtanulja – csak azt nem gondolta, hogy ez a nap ilyen hamar eljön.

Meleg, napos reggel volt, és Rubi anyukája erszényében szundikált. Anya egyszer csak nagyot ugrott, és Rubi a poros földre pottyant. Kiesett az erszényből! Rubi leporolta magáról a homokot, de mire kitörölte a szemecskéjéből, anyukája már elugrált.

– Jaj, anya! Itt vagyok! – kiáltozott a kis Rubi, de a kengurumama már messze járt. Rubi leült a földre, és sírni kezdett. Aztán eszébe jutott, hogy hiszen ő is kenguru. Ha még pici is, ugrani biztosan tud. Rubi elrugaszkodott, és ugrott. Kicsi ugrás volt, de sikerült! Aztán ugrott újra meg újra, míg végül már vidáman szökdécselt a pusztán.

– Tudok ugrani! – kiáltotta boldogan, és ugrált tovább, hogy utolérje anyát. De utolérni nem sikerült. Ennyi ugrás után Rubi elfáradt, és leült egy kőre. A szeme megtelt könnyel. Mi lesz, ha soha többé nem találja meg az anyukáját? Nem elég gyors, hogy utolérje.

– Szia! – szólalt meg valaki hirtelen. Rubi előtt egy kis szőrös pók állt. Rubi azonban félt a többi állattól. Anya mindig mondta neki, hogy vigyázzon. A pók ijesztőnek látszott, de kedvesen mosolygott.

– Szia – felelte szomorúan Rubi. Udvariasnak kell lennie, még ha fél is.

– Miért sírsz? – kérdezte csodálkozva a pókocska, és leült a kőre a kis kengurulány mellé. Nem úgy látszott, mintha bántani akarná.

– Elvesztettem az anyukámat – felelte szomorúan Rubi.

– Hmm, egy nagy kengurumama, erszénnyel és fehér folttal a nyakán? – kérdezte kíváncsian a pókocska. Rubi felkapta a fejét.

– Igen! Ő az én anyukám! Láttad? – kérdezte hitetlenkedve Rubi. A pókocska bólintott, és az egyik lábacskájával megmutatta, hogy az anyukája arra, arra a magas dombra ugrált.

– Köszönöm, barátom! – mondta Rubi, és már ugrált is. A pókocska kedvesen utánamosolygott, és sok szerencsét kívánt neki.

Rubi összeszedte a bátorságát. Nem fog többet sírni. Megmutatja anyának, hogy már nagy, és nem fél. A természetben egyedül is boldogul. Rubi olyan gyorsan ugrált, ahogy csak apró lábai bírták. És egyszer csak, a domb tetején, ismerős alakot pillantott meg. Ott állt az anyukája, és körülnézett.

„A pókocskának igaza volt!” – gondolt Rubi a barátjára, aki segített neki.

– Anya! – kiáltotta Rubi, és még gyorsabban ugrált. Anya megfordult, és egyetlen nagy ugrással visszavette Rubit a hasán lévő erszénybe.

– Úgy féltettelek, de látom, hogy bátor voltál, és egészen idáig ugráltál hozzám! – mondta neki anya. Rubi elmosolyodott, és a fáradtságtól elaludt anyukája biztonságos erszényében.

Attól a naptól Rubi továbbra is imádott utazni anyukája meleg, biztonságos erszényében, de most már tudta, hogy egészen egyedül is tud ugrálni – és hogy sokkal bátrabb, mint gondolta.