A szépség és a szörnyeteg

Azokban a régi időkben, amikor a mesék még nem kitalált történetek voltak, hanem színtiszta valóság, élt a maga országában egy fiatal, szép királyfi. Mindenkinek elakadt a lélegzete a szépségétől és a gazdagságától, a királyfi pedig ettől annyira elbizakodott lett, hogy elfelejtette tisztelettel bánni az emberekkel.

Csak a fényűzés érdekelte, csupa pompás holmival vette körül magát, az emberekkel való törődést pedig semmibe vette.

Meg volt ugyanis győződve róla, hogy egyetlen ember sem ér fel hozzá, hát minek foglalkozna velük. Egy napon azonban gőgjében épp a legrosszabb emberbe kötött bele: egy hatalmas varázslónőbe. Az nem hagyta annyiban, és megátkozta a királyfit. Elvette tőle szép alakját, és olyan átkot szórt rá, hogy csúf, ijesztő teremtménnyé változott, akitől az emberek irtóztak. Arcát és testét szőr és toll borította, az orra helyén hatalmas csőr nőtt. Csak az emberi keze maradt meg.

– Ha egy lány még ebben az alakban is beléd szeret, megtörik az átok – mondta neki a varázslónő, és eltűnt.

A kastély népe rémülten elmenekült, a szörnyeteg egyedül maradt. Sok-sok év telt el, a kastély pusztulásnak indult, a régi pompának nyoma sem maradt. Lassan mindenki elfelejtette, milyen szép volt ott egykor, és milyen csinos királyfi élt benne. Egyetlen szép dolog maradt: a rózsák a kertben, amelyeket az elátkozott királyfi egyetlen öröméül nevelgetett.

Egy napon egy kereskedő haladt el a kastély mellett, hazafelé tartott hosszú útjáról. Meglátta a gyönyörű rózsákat, és arra gondolt, hogy ezeket el kell vinnie a lányainak. Három lánya volt, így hát három rózsát szakított. Ekkor hirtelen egy rettenetes teremtmény termett előtte, és rárivallt: – Hogy merted leszakítani a rózsáimat! Az egyetlen örömömet a világon! Ezért megbűnhődsz! – mennydörögte a szörnyeteg.

A kereskedő sírva fakadt: – Bocsáss meg, kérlek! A lányaimnak szántam őket. Nem tudtam, hogy itt lakik valaki, különben nem merészeltem volna.

– A lányaidnak, azt mondod? Ha ideküldöd az egyik lányodat, hogy itt éljen velem, megkegyelmezek neked – felelte a szörnyeteg. – De ha egyik sem jön el, megtalállak, és nem kerülöd el a büntetést.

A kereskedő megesküdött, hogy elküldi az egyik lányát a szörnyetegnek, és az elengedte. Otthon mindent elmondott a lányainak. A legidősebb és a középső kereken nemet mondott. A legkisebb azonban megsajnálta az apját. Kedves volt, jóságos, és születésétől fogva olyan szép, hogy Szépségnek nevezték el.

– Ne sírj, apukám, elmegyek a kastélyba, és ott élek majd a szörnyeteggel. Nem bírom nézni, hogy így búsulsz. Biztosan nem lesz az olyan rossz – mondta Szépség. Az apja szomorú volt, hogy elveszíti a lányát, de nagyon félt, hogy a szörnyeteg bosszút áll rajta, ha egyik lányát sem küldi el.

Szépség hát elment a kastélyba. Látta, hogy valaha nagyon szép lehetett ott minden, de most por, pókháló és cserepek borítottak mindent.

– Van itt valaki? – kiáltozott, miután végigment több termen, és senkivel sem találkozott.

Akkor egy szép férfihangot hallott a háta mögött: – Itt vagyok. Ernő királyfi a nevem. Apád az életéért cserébe adott téged, és ha meg akarod menteni, itt kell maradnod velem. De sosem szabad meglátnod engem, mindig háttal kell állnod nekem.

És így is lett. Szépség Ernő királyfival töltötte az idejét, beszélgettek, együtt ettek, de Szépségnek mindig háttal kellett ülnie neki. Csak a királyfi szép, finom kezét látta, amikor hátulról föléje hajolt, és megsimogatta. Kérlelte, hogy mutassa meg magát, de a királyfi ebbe sosem egyezett bele. Beleszeretett Szépségbe, és nagyon félt, hogy a lány elszalad, ha ebben az alakban meglátja.

Szabad perceiben Szépség igyekezett rendbe hozni a kastélyt. Sorra kitakarította, kifényesítette az összes szobát. Akár boldognak is mondhatta volna magát, ha nem vágyódott volna annyira az édesapja után. Napról napra jobban hiányzott neki. Egy napon, amikor éppen egy tükröt fényesített, bejött a szobába Ernő királyfi. Megkérdezte, milyen kívánságát teljesíthetné aznap. Szépség őszintén megmondta, hogy szeretne hazamenni az apjához. Most is háttal állt a királyfinak, mint mindig, de amikor kicsit odébb lépett a tükörtől, egy rettenetes arcot látott meg benne. Felsikoltott, és elájult. Amikor magához tért, az árnyékba húzódott királyfi bevallotta neki, hogy ő volt az, akit a tükörben látott.

Szépség egy darabig szólni sem tudott. Aztán újra megkérte a királyfit, hogy meglátogathassa az apját. A királyfi végül beleegyezett, de Szépségnek meg kellett ígérnie, hogy visszajön.

Otthon nagy volt az öröm, amikor viszontlátta apját és nővéreit. Néhány napig velük maradt, de aztán úgy döntött, visszamegy. Hiszen megígérte a királyfinak. Az apja azonban hallani sem akart róla. Amíg a lánya távol volt, gyötrődött, és szörnyen bánta, hogy a szörnyeteghez küldte.

Szépség így a családjánál maradt, ám saját maga is meglepődött, mennyire hiányzik neki Ernő királyfi. Napról napra jobban vágyott rá, hogy újra vele lehessen. Maga sem tudta, miért, de húzta a szíve hozzá. Végül azt mondta magában: „Na és, ha ijesztő a külseje? Hozzám mindig olyan kedves volt, és senkivel sem éreztem magam olyan jól, mint vele.” Azzal úgy döntött, hogy visszamegy, és futott vissza a kastélyba.

Amikor odaért, sehol sem találta a királyfit. Végül a kertben, a rózsabokor mellett látta meg őt a földön fekve. Amíg Szépség távol volt, a királyfi annyira búsult, hogy egyre gyengült, míg végül már ereje sem maradt. Szépségnek úgy tűnt, mintha nem is élne. Abban a pillanatban rájött, hogy félelmetes külseje ellenére szereti őt, és vele akar lenni. Sírva fakadt, és csókolgatni kezdte az állati arcát. Szerelme abban a percben megtörte a gonosz átkot. A királyfi nemcsak magához tért, hanem újra emberré változott.

Bár sokáig reménytelennek tűnt minden, és senki sem gondolta volna, hogy ez a történet jól végződhet, végül csoda történt. A királyfi és Szépség attól fogva emberi alakban élhettek együtt, szerették egymást, és boldogok voltak.