
Esti mesék
Naspolyó, a tengerimalac
Egy szép kis kertben állt egy ketrec. Tele volt forgáccsal és szénával. Ebben a ketrecben lakott egy tengerimalac. Naspolyónak hívták. Fiú tengerimalac volt. Barna, bozontos bundája volt, a szeme barna, mint a csokoládé, és nagyon lusta volt. Egész nap csak heverészett és lustálkodott a házikójában. Ha megkívánt valamit, hangosan visítani kezdett. Legjobban szeretett enni, aludni és hempergőzni a ketrecében. És egyre nehezebb meg nehezebb lett.
Naspolyó közel lakott a nyúlólhoz. A nyuszikkal nagyon jó barátok voltak. A nyúlól és az ő ketrece egymás mellett állt. A kert, ahol Naspolyó és a nyuszik laktak, egy nagyapóé volt. Ő gondoskodott mindannyiukról, ahogy csak tudott. És amint a kis kedvence visított, mindjárt adott neki valami finomságot. Naspolyó pedig sokszor visított.
Egyszer éjjel, amikor már mindenki aludt, Naspolyó furcsa hangot hallott. Felébredt rá. Morcos volt. Kis idő múlva azonban nyugtalan lett: vajon mi lehet ez a hang? A ketrecéből óvatosan átlesett a nyuszikra, de azok mélyen aludtak. Naspolyó hegyezte a pici füleit, és fülelt, mi ébresztette fel. Először valami zörgést hallott. Aztán úgy hangzott, mintha valaki be akarna jutni hozzájuk a kertbe. Mintha valaki át akarna mászni a kerítésen.
Kis idő múlva tényleg meglátta, hogy valaki settenkedik a kertjükben. Naspolyó meg se moccant, nagyon félt. Aztán rájött, hogy ez egy tolvaj, és biztosan el akarja lopni a barátait, a nyuszikat. Először megpróbált felpattanni, és gyorsan a ketrec ajtajához szaladni. Ki akarta nyitni, hogy elijessze vagy megharapja a tolvajt. Elvégre nagy fogai vannak! De ahogy gyorsan mozogni próbált, kifulladt. Még rendesen felállni sem tudott, olyan sokat evett, és olyan nehéz volt. Ekkor nagyon mérges lett magára, amiért ilyen lusta és nehéz, és most még a barátain sem tud segíteni.
Nem akarta azonban feladni, és törte a fejét, mit tegyen. Aztán kitalálta.
– Hát persze, hiszen én nagyon hangosan tudok visítani! Nagyapó mindig meghall, még a házból is. Most is fel kell ébresztenem! – gondolta.
Nagy levegőt vett, és éppen amikor a tolvaj a nyúlólhoz közeledett, Naspolyó teli torokból visítani kezdett. A koromsötét, mély éjszakában hihetetlenül hangosan szólt a visítása.
A tolvaj megijedt. Rögtön körülnézett, mi lehet ez. Nem jött rá, hogy egy kis tengerimalac visít. Naspolyó pedig nem hagyta abba. Csak visított és visított. A nyuszik felébredtek, és vadul ugráltak, dobogtak az ólban. Nagyapó is felébredt, és sietett ki megnézni, mi történik. Rájött, hogy a tengerimalaca hívja.
Amikor a tolvaj látta, hogy mindenki ébren van, és nagyapó is észreveheti, gyáván elfutott. Nagyapó kilépett az ajtón, és messziről látta, ahogy a tolvaj kereket old a kertjükből. Odasietett a nyúlólhoz, és megnézte, nem hiányzik-e valaki. Aztán megsimogatta Naspolyót, és nagyon megdicsérte, amiért nem félt, és a visításával mindenkit felébresztett. A tengerimalac örült, hogy minden jól végződött.
Azóta eltelt egy kis idő. A kert ugyanúgy néz ki. Ott van a nyúlól és a ketrec is. De a ketrecben már egészen más tengerimalac lakik. Most is bátor, bundás, és a szeme barna, mint a csokoládé, de már nem olyan falánk és lusta. Ugyanaz a Naspolyó, csak karcsú és fürge. Azon az éjszakán, amikor a tolvaj jött, nagyon bánkódott, hogy alig tud mozogni. Ezért attól fogva igyekezett ezen változtatni. Ma Naspolyó boldog tengerimalac, aki vígan ugrándozhat, játszhat, és megmentheti az összes barátját.




Hogy tetszett a mese?