A vadludak őszi útja

Ősszel annyi minden történik! A természet készülődik a télre, és az állatoknak is fel kell rá készülniük valahogy. Van, amelyik téli álomra tér, van, amelyik élelmet gyűjt, a madarak egy része pedig a meleg vidékekre költözik. Például a vadludak. Csakhogy az ilyen költözés nem mindig egyszerű. Elég, ha akad a csapatban valaki, aki egy kicsit önző, és máris kész a baj. Ezt tapasztalta meg ma Margó, a vadlúd.

Margó volt az egész csapat kapitánya. Neki kellett vigyáznia, hogy senkinek ne essen baja, hogy senki ne tévedjen el, és hogy minden libuska szépen odaérjen, ahová kell. Egyszer, amikor a csapat már indulni készült, a ludak megszámolták egymást. Egy szempillantás alatt kiderült, hogy valaki hiányzik. Nem állt még mindenki indulásra készen. Margó már éppen intézkedni akart, már azon aggódott, hogy mindennel időben elkészülnek, amikor végre megérkezett az utolsó lúd is.

– Hilda! – mérgelődött Margó kapitány. – Már megint késtél! Hol voltál? Mindjárt indulunk. Nem vesztegethetjük az időt. A tél a nyakunkon van.

– Bocsánat, valahogy elfelejtkeztem az időről – próbált mentegetőzni Hilda.

Margó már nagyon izgult, hogy mindennel időben végezzenek, ezért csak megfordult, és így szólt:

– Ludak, mindenki a helyére! Az égen alakzatba rendeződünk, hogy könnyebben repüljünk a széllel szemben, és mindenkinek elég ereje maradjon. Indulás!

Az egész csapat egyszerre, szépen emelkedett a levegőbe. Takaros ék alakba rendeződtek, és mind egyszerre csapkodtak a szárnyukkal, egy ütemre. Öröm volt nézni őket. Nem sokkal később azonban Hilda megint megszólalt. Nem tetszett neki, hogy leghátul kapott helyet. Panaszkodni kezdett.

– Margó, miért éppen nekem kell hátul lennem?! – kiabált a kapitánynak.

Margó azonban nem hallotta, ezért Hilda utánaeredt. Előre furakodott, és közben egyre csak siránkozott:

– Pont én legyek az utolsó? Hiszen nekem van a legtöbb erőm, és én repülök a leggyorsabban! Miért éppen nekem kell hátul kullognom?

És megpróbált mindenkit megelőzni.

Ahogy azonban átrepült a többiek fölött, a ludak mérgesek lettek, és rákiabáltak:

– Hé, ne tolakodj! Miért nem vagy a helyeden? Mi sem előzünk. Ilyet nem illik!

Hilda ügyet sem vetett rájuk, repült tovább. Ahogy egyre előrébb jutott, a ludak szárnyai között megfordult a szél, és Hildát oldalra sodorta. Nagyon magasan és nagyon gyorsan repültek, így Hilda a széllökésben csúnyán megütötte a szárnyát. A fájdalom egészen a tolla hegyéig nyilallt, Hilda egyre lassabban repült, végül zuhanni kezdett.

Amikor ezt a többi lúd meglátta, mind odasiettek hozzá, és próbáltak segíteni. Végül megmentették, és az út hátralévő részén bátran vitték magukkal. Váltották egymást, és ha kellett, másképp rendeződtek, lassabban vagy gyorsabban repültek. Nem volt könnyű egészen délig cipelni Hildát. A barátnői mégsem adták fel. Hiszen barátok között ez így szokás.

Amikor megérkeztek a meleg vidékre, Hilda szárnya még sokáig gyógyult. Hilda mégis boldog volt, hogy már melegben van, és hogy minden jól végződött. Soha többé nem akart veszekedni, sem tolakodni. És bár még mindig úgy gondolta, hogy neki van a legtöbb ereje, és ő a leggyorsabb, elhatározta, hogy nemcsak az első sorban veheti hasznát. Hátul is fontos lehet. Ráadásul a barátnői, a többi lúd, megmutatták neki, hogy együtt sokkal nagyobb az erejük, mint bárkinek egyedül. Hiszen egész úton közösen vitték, és nem hagyták magára.