Leó, az oroszlánbajnok

A messzi afrikai szavannán élt egy nagy oroszlánfalka. Ehhez a falkához tartozott egy kis oroszlánkölyök is, Leó. Leó okos, kíváncsi és mozgékony oroszlán volt, és az volt a nagy álma, hogy focibajnok legyen.

Azt szerette volna, hogy ne csak az oroszlánok ismerjék, hanem a szavanna minden szegletéből az összes focirajongó. Leó nagyon szorgalmas focista volt. Minden nap iskola után edzett a csapatával a pályán, és egyetlen edzést sem hagyott ki.

Leó csapata épp az idény legfontosabb, döntő mérkőzésére készült. Az oroszlánoknak a hiénák csapatával kellett megmérkőzniük. Leónak nagyon fontos volt, hogy nyerjenek. A meccs előtti éjszaka le sem tudta hunyni a szemét, egész éjjel a fejében járt a játékterv. Reggel még az ébresztőóra csörgése előtt kiugrott az ágyból. Gyorsan előkészítette a mezét, és már látta magát a pályán. És ekkor rájött, hogy nem találja a stoplis cipőjét! Leónak összeszorult a torka a bánattól, és nem tudta, mit tegyen. Átkutatta az egész szobáját, az egész házikójukat, de a cipő sehol sem volt. Elindult hát a szavannára keresni.

Amikor meglátta a zebrákat, oda akart szaladni hozzájuk, hogy megkérdezze, nem látták-e véletlenül a gyönyörű piros stoplisát, amelyre ma feltétlenül szüksége van. Cipő nélkül mégsem mehet focizni! A zebrák azonban, amint észrevették, rögtön elszaladtak, mert nagyon jól tudták, hogy oroszlánokkal nem tanácsos barátkozni.

Leó hát kereste tovább. Benézett minden zugba, minden bokor és minden fa mögé. Egyszer csak meglátott egy elefántcsordát, és odaszaladt hozzájuk. Az elefántok felfigyeltek, de a helyükön maradtak, és várták, mit akarhat tőlük ez a kis oroszlán.
– Jó reggelt, kedves elefántok! Nem látta véletlenül valaki közületek a gyönyörű piros stoplisomat? Ma délben a hiénák ellen játszunk, nyernünk kell, én pedig nem találom a cipőmet! – siránkozott Leó.
– Ugyan, dehogy – szólalt meg a legnagyobb elefánt. – Az ilyesmi minket egyáltalán nem érdekel, mi a magunk dolgával törődünk.

Leó egyre kétségbeesettebb lett, és már kezdett beletörődni, hogy nem játszhat a meccsen. Ekkor vette észre, hogy már jó ideje egy nagy keselyű követi, és sunyin mosolyog.
– Repülj el, keselyű! Talán nevetséges neked a bajom? – kiáltott rá Leó.
A keselyű csak repült Leó után, és egyre kuncogott.
– És ha tudok valamit a cipődről, Leó? Hihihi! – nevetett kárörvendően, és ugratta Leót. Leó kérlelni kezdte, hogy áruljon el valamit, de a keselyű élvezte, hogy ő van a figyelem középpontjában, és jól megkéretette magát. Végül elárulta, hogy kora hajnalban látta az egész hiénacsapatot, ahogy rohantak valahová, és vitték a gyönyörű, fényesre pucolt piros stoplist. De hogy merre szaladtak, azt nem árulta el.

„Nincs mit tenni – gondolta Leó. – Gyorsan a pályára kell rohannom, mindjárt kezdődik a meccs.” És futott, ahogy csak a lába bírta, cipő nélkül is.

A meccs elkezdődött, és Leó mezítláb lépett pályára. Mindkét csapat nagyszerűen, fej fej mellett játszott. Az első gólt az oroszlánok rúgták, de a hiénák rögtön kiegyenlítettek. És ez így ment szinte az egész meccsen. Két perccel a vége előtt a mezítlábas Leó belőtte a döntő gólt, az oroszlánok 6:5-re legyőzték a hiénákat, és ők lettek az idény győztesei. Az egész szavanna oroszlánjai ünnepeltek, Leót pedig mindenki megdicsérte, aki csak egy kicsit is ért a focihoz. Leó pedig egy csapásra a hiénákra sem haragudott már.

Másnap az egész hiénacsapat elment Leóhoz, és visszaadták neki a gyönyörű piros stoplisát. Minden hiéna bocsánatot kért tőle, mélyen meghajoltak előtte, és elismerték, hogy nem a cipő teszi a focistát, hanem a tehetség. Leó elfogadta a bocsánatkérést, és azóta nincs harag az oroszlánok és a hiénák között.