Az elcsavargott kis majom

Volt egyszer egy kis majom, akit Vivának hívtak. Ennek a majmocskának azonban különös színe volt. Nem volt csupa barna, mint a barátnői, a többi majmocska, hanem rózsaszín volt a bundája, barna foltokkal. A többi majom ezért gyakran kinevette, hogy olyan, mint egy zsiráf, nem pedig igazi majom.

Vivát ez ugyan bántotta, de nem mutatta senkinek. Élte a napjait a barátnőivel, akik szerették, és minden nap valami újat, sosem látottat fedeztek fel együtt a dzsungelben.

Napjait szívesen töltötte azzal, hogy fáról fára ugrált, vagy finom banánt keresgélt. Egy nap, amikor éppen az erdőben kóborolt, valami zúgást hallott. Viva kíváncsi volt, ezért elhatározta, hogy utánamegy a titokzatos hangnak.
– Megyek, megnézem! – kiáltotta a barátnőinek, akik éppen a fán játszottak. Azok csak bólintottak. Nem mindig volt kedvük a dzsungelt járni, mint a kíváncsi kis Vivának. Ahogy átvágott a sűrű dzsungelen, olyan helyeket fedezett fel, amilyeneket még sosem látott. A különös zúgás a folyóból jött. Nagy zöld krokodilok lesték ott a zsákmányt, és olyan majmok is voltak a parton, amilyeneket Viva még sosem látott. Páviánok voltak.

– Te aztán nevetséges majom vagy! Foltos és rózsaszín! – csúfolták, amikor meglátták. Viva erre csúfondárosan nyelvet öltött rájuk. Ez azonban feldühítette a páviánokat. Nagyobbak voltak Vivánál, és nagyon bosszantotta őket, hogy egy ilyen kis majom csúfolja őket, ezért utánaeredtek. A majmocska futott, ahogy csak bírt, ugrált fáról fára, nagyon félt tőlük. Nem voltak vele a barátnői, se senki, aki segíthetett volna. Átrohant az egész erdőn, míg olyan helyre nem ért, ahol még sosem járt. Egyszer csak füves síkság terült el előtte, a dzsungel fái megritkultak, csak itt-ott állt egy-egy fa. Ez nehezebb volt Vivának, mert éppen a fákon menekült a páviánok elől. Felmászott a legmagasabb fára, amit csak látott, és elbújt a levelek között.

Fentről figyelte, ahogy a páviánok megálltak, és keresgélni kezdték a környéken.
– Nem láttad azt a kis pöttyös majmot? Olyan nevetséges rózsaszín bundája van – kérdezték a páviánok egy zsiráftól, aki éppen arra ballagott a szavannán. A zsiráf azonban látta, hová bújt el a kis Viva. Felnézett, és látta, ahogy a kis rózsaszín majom a fa levelei között rejtőzik. A zsiráf elgondolkodott.
– Hmm, talán láttam. Visszaszaladt, mélyen a dzsungelbe – felelte a zsiráf, és a háta mögötti dzsungel felé mutatott. A páviánok megköszönték, és visszamentek a dzsungelbe. Amikor eltűntek a távolban, a majmocska lassan lemászott a fáról.
– Köszönöm, hogy nem árultál el – mondta Viva remegő hangon.

– Hiszen olyanok vagyunk, mint a testvérek, hasonló foltok vannak rajtunk, ezért segítenünk kell egymásnak – nevetett a zsiráf, akit Emilinek hívtak. Így Vivának új barátnője lett, a zsiráf, aki nemcsak megmentette, hanem haza is kísérte a dzsungelbe, nehogy újra összefussanak a páviánokkal. Így lettek barátnők. Viva átjárt Emilihez a szavannára, és néha Emili is eljött Vivához meg a majmocskákhoz a dzsungelbe, ahol együtt játszottak. A majmocskák csodálták a hosszú nyakát, és gyakran lecsúsztak rajta, mint egy csúszdán.