A szerencsehozó négylevelű lóhere

Hideg tél után végre itt volt a tavasz. Jancsi és Panni már nagyon várták a hétvégét Kati néninél, a vidéki házban. Épp minden virágba borult, és mindenütt tavasz- és kalandillat terjengett. Ha akadt egy szabad percük, bebújtak a régi fészerbe, ahol mindig volt valami érdekes.

Ma is épp ilyen nap volt. Találtak egy poros dobozt, benne egy régi könyvvel, az első oldalán szép kézírással ez állt: „Herbárium”. A lapok kicsit meghullámosodtak, de bennük gondosan kiszárított növények feküdtek, mindegyik mellett egy kis felirat. Panni úgy érezte, mintha igazi kincset találtak volna.

Lapozgattak tovább, és olvastak a százszorszépről, az útifűről meg a varjúhájról. Az egyik oldalon Jancsi hangosan felolvasta: „Az emberek azért préselnek virágokat, hogy télen is emlékezzenek rájuk.” A herbárium utolsó oldalán a négylevelű lóhere neve állt, alatta pedig Kati néni kézírásával egy megjegyzés: „A négylevelű lóhere szerencsét hoz. De elébe kell menni.”

Jancsi elvigyorodott: „Megint egy Kati néni-féle bölcsesség, ezek tényleg mindenhol ott vannak.” Panni óvatosan becsukta a herbáriumot, és csak annyit mondott: „De hát ez igaz.” Még azt is észrevette, hogy a szárított lóhere hiányzik a könyvből. Igazi négylevelű lóherét találni ugyanis nem is olyan könnyű.

Ebéd után a gyerekek segítettek Kati néninek leszedni az edényeket a verandán. Csakhogy hordás közben az egyik tányér kicsúszott Jancsi ujjai közül. Egy koppanás, ahogy földet ért, aztán: csörrr! Utána csend. A földön pedig ott hevert Kati néni kedvenc tányérja, a kék mintás.

– Na, tessék – sóhajtott Panni. Jancsi szomorúan leeresztette a vállát: „Kati néni annyira szerette. Mi lesz, ha megharagszik?” Aztán mindketten szedegetni kezdték a cserepeket, mintha az apró darabokból újra össze lehetne rakni a tányért. De nem sikerült.

Elgondolkodva kimentek a kertbe. A levegő kellemesen hűvös volt, és a frissen nyírt fű illata kicsit felélénkítette őket. Leültek a fűbe, és nekidőltek az öreg almafának. Panni elmerengve turkált a lóherelevelek között. Jancsi aztán hanyatt feküdt a fűben, az eget nézte, és hangosan gondolkodni kezdett: „Ha találnánk egy négylevelű lóherét…” Panni csak a szemét forgatta: „Attól még nem ragadna össze a tányér.”

Alig mondta ki, elkerekedett a szeme a csodálkozástól, és nem jutott szóhoz. Az ujjai egy levelet tapintottak, ami más volt, mint a többi. Óvatosan leszakította, és jól megnézte. Tényleg négylevelű lóhere volt – icipici, de igazi négylevelű lóhere.

– Nézd! – kiáltott fel, és úgy tartotta maga elé, mint valami nagy kincset. Jancsi felült: „Ez nem lehet. Csak úgy mondtam.” Panninak pedig eszébe jutott Kati néni üzenete a herbáriumban: „A négylevelű lóhere szerencsét hoz. De elébe kell menni.”

– Tudod, mit? – mondta Panni, és a lóherét a herbárium lapjai közé tette. – Menjünk, és mondjuk el Kati néninek. Úgyis rájön. És lehet, hogy nem is lesz olyan nagy baj.

Kati néni a konyhában ült, és sárgabarackot szeletelt. Amikor a gyerekek lesütött szemmel beléptek, rögtön tudta, hogy valami történt. Panni nagy levegőt vett: „Kati néni…, a kedvenc tányérod… a kék… eltört.” Jancsi gyorsan hozzátette: „De nem akartuk. Tényleg vigyáztunk. És hoztunk is neked valamit.”

Odaadták neki a herbáriumot, azon az oldalon kinyitva, ahová frissen betették a lóherét. Kati néni meglepődött, aztán elmosolyodott. „A tányér csak egy tárgy” – mondta. „De legjobban annak örülök, hogy eljöttetek, és elmondtátok.” Aztán gyengéden megsimogatta a herbárium nyitott lapját: „Ezt pedig nagyon köszönöm. Évek óta nem láttam ezt a herbáriumot, és négylevelű lóherét sosem sikerült találnom. Most végre teljes.”

Panni elmosolyodott, Jancsi pedig megkönnyebbülten fújt egyet. Odakint még sütött a nap, és a lóhere úgy illett a herbáriumba, mintha mindig is ott lett volna. Aztán rájöttek, hogy ma tényleg szerencséjük volt, mert nem féltek elmondani Kati néninek, hogy eltört a tányér. Így van ez. A négylevelű lóhere szerencsét hoz. De elébe kell menni.