Loni, a kis kecske

Gyönyörű, napsütéses nap volt, és lassan, de biztosan közeledett a tavasz. Volt egyszer egy tanya, körülötte szép rétek, és rengeteg állat élt rajta. Itt lakott egy kis kecske is, Loninak hívták. Imádta, ha a meleg nap süti a hátát, és szeretett játszani a puha fűben a karámjában. Egy dologtól azonban nagyon félt a kis Loni.

Félt az emberektől. Pedig a tanyán élő emberek kedvesek voltak, és szeretettel gondozták az állatokat, a kis kecske mégis félt tőlük. Hiszen nem úgy néztek ki, mint a többi állat: bundájuk sem volt, mókásan, két lábon jártak, sőt, furcsa szavak jöttek ki a szájukon. Ha Loni meglátta a gazdát vagy a családját, rögtön elbújt az anyukája mögé, vagy beszaladt a biztonságos csűrbe. Az anyukája azonban mindig azt mondta neki:

– Ezen a tanyán kedvesek az emberek, Loni. Etetnek minket, és gondoskodnak rólunk, nem kell félned tőlük.

A kis Loni mégis félt tőlük – mert hát mások voltak, mint az állatok.

Egy nap, amikor Loni a tanyán sétálgatott, és a füvet csipegette, észrevette, hogy valaki közeledik felé. Gyorsan elbújt egy kis bokor mögé, hogy senki se lássa meg. Egy kislány volt az. A haja mókás copfokba volt fonva, színes masnikkal, az arcán vidám mosoly ült. Bizony egészen másképp néz ki, mint a tanya állatai, gondolta Loni. A piros ruhás, kék gumicsizmás kislány vidáman lépkedett egyenesen felé. Diána volt az, a gazda lánya.

Loni szíve hevesen dobogni kezdett, ahogy a kislány vidám léptekkel egyre közelebb ért.

Diána néhány lépésre a bokortól megállt, és szelíd hangon megszólalt:

– Szia, Loni! – mondta halkan. – A barátod vagyok, nem kell félned tőlem, nem bántalak – és rámosolygott a kis kecskére.

Loni félénken kikukucskált a bokor mögül, de nem mert elindulni a kislány felé. A kislány mindent megpróbált, de a kis kecske csak nem akart előjönni.

Diána azonban nem adta fel, és másnap megint elment a kis kecskéhez. Loni éppen a réten legelészett, a finom füvet és a gyógynövényeket majszolta. Diána ezúttal hozott valamit a kezében. Egy kis darab finom almát. Ó, igen, a gyümölcsdarabkákat a kis Loni egyszerűen imádja!

Loni félénken elindult a kislány felé. Lassan tett egy kis lépést előre, aztán még egyet. Amikor elég közel ért, a kislány letette az almát a fűre, Loni pedig gyorsan odament, és beleharapott.

Diána felnevetett.
– Látod, milyen finom! – mondta, és óvatosan Lonira tette a kezét. Gyengéden megsimogatta a hátát, a kis kecske pedig összerezzent, és visszaszaladt a csűrbe. Megijedt.

A kis kecske még mindig félt a kislánytól, de az almát már elfogadta tőle. Diána nap mint nap meglátogatta Lonit, és mindig vitt neki valami finomságot. Hol friss füvet, hol ropogós sárgarépát, hol azt a lédús almát, amit annyira szeret.

Loni még mindig félt, de már azon gondolkodott, hogy Diána talán mégsem olyan ijesztő, mint amilyennek az embereket képzelte. Attól, hogy nem állat, mint ő, és mókás szavak jönnek ki a száján, még lehetnek barátok.

Egy kora reggel, amikor Diána kiment a rétre, ahol Loni az anyukájával legelészett, valami egészen különleges történt.

Loni ránézett az anyukájára, aki bólintott, és súgott neki valamit, Loni pedig boldogan a kislány felé szaladt. Diánának könnyek szöktek a szemébe.

– Hát mégis megbíztál bennem! Mi nem bántunk téged – mondta, és megsimogatta a kis Lonit. Loni hagyta, és elfogadott tőle egy finom sárgarépát.

Attól a naptól kezdve Loni már nem félt a kis Diánától. Minden nap együtt töltötték az időt a tanyán, és elválaszthatatlan barátnők lettek. Diána lassan elnyerte Loni szívét. Igaz, hogy sokáig tartott, de a kislány nem adta fel. És bár Loni azelőtt a többi embertől is félt, a kislány segítségével megtanulta, hogy tőlük se féljen.

Mert igaz, hogy mókásan jártak két lábon, és mókásan beszéltek, de egyáltalán nem voltak olyan ijesztőek, mint ahogy egész idáig gondolta.