A kis légy, aki nem akart légy lenni

Volt egyszer egy légycsalád. Éppen ebédeltek egy illatos trágyakupacon, nem messze a tehénistállótól, és jóízűen falatoztak. Vagyis nem mindenki falatozott jóízűen. A kis légy duzzogott, és nem akart trágyát enni.

– Ez büdös! Nem értem, miért nem repülhetünk át oda a kertbe, ahol olyan finom ételszag van – dörmögte és zümmögte a kis légy.

– Mert az emberek vigyáznak az ételükre – magyarázta légyapa. – Talán azt akarod, hogy rád csapjanak a légycsapóval?

– Nem, de nem akarok ilyen ronda, büdös trágyát enni – zsörtölődött tovább.

– Te légy vagy, kincsem – próbálkozott légyanya. – A legyek a maradékokon lakmároznak, és ezzel segítenek eltakarítani őket, hogy szép legyen a világ. És persze a trágyán is lakmározunk. Légy vagy, ezt el kell fogadnod.

– És ha nem akarok légy lenni? – zümmögte a kis légy, és elrepült.

Leszállt a kert kerítésére. Onnan látta a méheket, ahogy virágról virágra repülnek, és gyűjtik az illatos virágport a kert nyíló virágaiból.

– Én méhecske akarok lenni, annak nem kell a trágyán mászkálnia – zümmögte a légy, és irigykedve nézte a méheket.

Ekkor odarepült hozzá egy hatalmas lódarázs.

– A legyek hasznosak, örülj, hogy légy vagy. De ha mégis változtatni szeretnél, adok neked három lódarázs-kívánságot. Én ugyanis varázslatos lódarázs vagyok. Csak annyit kell mondanod: „lódarázs szavára”, és teljesül a kívánságod. Csak arra figyelj, hogy okos kívánságok legyenek.

A lódarázs elrepült, a légy pedig egyedül maradt a kerítésen. Egy pillanatig sem gondolkodott, rögtön kibökte:
– Lódarázs szavára, legyek méhecske!

És puff! A légyből méhecske lett. Rögtön a virágokra vetette magát, és szaglászta őket.

Ez sokkal jobb, mint a trágya, gondolta magában a légy, aki most már méhecske volt. Amíg oda nem repült hozzá egy másik méh.

– Hé, mit bolondozol itt? Annyi virágport kell gyűjtenünk, amennyit csak lehet, aztán irány a kaptár! – mondta neki.

A mi légy-méhecskénknek így egész nap virágport kellett gyűjtenie, a kaptárba hordania, és mézet készítenie. Annyira kifáradt, hiszen egy percre sem ülhetett le sehova. Pedig úgy szeretett volna pihenni egy kicsit! Csakhogy amikor leült egy padra a napsütésbe sütkérezni, egy ember ült le mellé.

– Vigyázz, te! – kiáltott rá a méhbarátnője. – Nehogy rád üljön! Mi, méhek, tudunk ugyan szúrni, de csak egyszer, és utána nekünk is nagy bajunk lesz.

Ettől a légy megijedt, gyorsan elrepült, és leszállt a kerítésre. A méhek kiabáltak neki, hogy fogjon újra munkához, de a légy már olyan fáradt volt! Ez nem neki való élet. Méhecskének lenni túl nehéz.

– Lódarázs szavára, legyek darázs. Azok talán nem robotolnak ennyit – mondta a légy.

És puff! A méhecske helyén egy darázs ült. Nagyobb volt, karcsúbb és gyorsabb. De klassz! Amikor találkozott egy másik darázzsal, köszönt neki.

– Szia, darazsacska, mi történik, ha egy ember rám ül? – kérdezte rögtön a légy-darázs.

– Megszúrod és elrepülsz. Mi, darazsak, annyiszor szúrhatunk, ahányszor csak akarunk.

– Hát ez klassz!

– Nem egészen. Az emberek félnek tőlünk, és édességgel üvegekbe csalogatnak minket, ahonnan aztán nem tudunk kijutni – figyelmeztette a darázsbarátnője. – Pedig hasznosak vagyunk. Nélkülünk túlságosan elszaporodnának más kellemetlen rovarok.

– Rovarokat sem akarok enni. És még jobban zavarni az embereket, mint amikor légy voltam, azt sem. Lódarázs szavára, legyek újra légy.

És puff! A kedves darázsból újra légy lett. Hazarepült, ahol a légycsalád már várta.

– Kicsi legyecskénk, már aggódtunk érted – mondta légyanya.

– Ma mindenkit meghívok ebédre a kertbe, ahol a darazsak megrágták az almákat. Az lesz ám a lakoma! – mondta légyapa.

– Ma nem trágya lesz ebédre? Hurrá! – örvendezett a kis légy, és a családjával együtt a kertbe repült az almákhoz.

Így esett, hogy a légy örült, hogy újra légy lehet. Mindenkinek megvan ugyanis a maga helye a természetben. Mindenki fontos a természetben. Még egy ilyen kicsi, jelentéktelen légy is.