A békakirály

Volt egyszer egy király, s annak három lánya. A két idősebb már rég férjhez ment, a harmadik, a legkisebb, még otthon élt a kastélyban. Szeretett kijárni a királyi kertbe, és ott játszott az üveggolyójával. Ez volt a legkedvesebb játéka. Feldobta a levegőbe, aztán elkapta, közben dúdolgatott és táncolt. Egyszer azonban a golyó nem pottyant vissza a kezébe. Egyenesen beleesett a kútba.

A királylány belenézett, de a kút mély volt, nem látszott az alja. Sírva is fakadt szegényke.

– Miért sírsz, királylány?

A királylány körülnézett, de senkit sem látott. Csak egy kövér békát a fűben.

– Te szóltál, te brekegő?

– Igen, én. Egy ilyen szép kislánynak mosolyognia kellene, nem itt hullatni a könnyeit.

– De hát elveszett a golyóm! Beleesett a kútba, és onnan már senki sem hozza ki – sírta el magát újra a királylány.

– Én felhozom neked. De meg kell ígérned, hogy melletted ülhetek az asztalnál, a tányérkádból ehetek, és az ágyadban alhatok.

– Igen, megígérem. Csak hozd már fel azt a golyót!

A béka beugrott a kútba, és egy szempillantás alatt odaadta a királylánynak a golyót. A királylány felkapta, és hazaszaladt, vissza se nézett.

– Várj csak! – kiabált utána a béka. – Ígértél nekem valamit!

De a királylány már nem hallotta.

Vacsora közben dörömbölés hallatszott az ajtón.

– Ki lehet az? – kérdezte a király.

A királylány kiment megnézni. Az ajtó előtt ott ült a béka. A királylány gyorsan becsapta az ajtót, és nagy búsan visszaült az asztalhoz.

– Mi bánt, kicsi lányom? Csak nem a mumus áll az ajtó előtt?

– Ó, dehogy, apám uram – felelte a királylány, és már tudta, hogy ki kell mondania az igazat. – Ma a kertben játszottam, és a golyóm beleesett a kútba. Megígértem egy békának, hogy az asztalomhoz ültetem, ehet a tányéromból, és az ágyamban alhat, ha felhozza nekem a golyót.

– Királylány vagy. Amit megígértél, azt be kell tartanod – mondta bölcsen a király, és megparancsolta a lányának, hogy engedje be a békát.

A béka odaugrált a székhez.

– Tegyél fel a székre, kérlek!

A királylány elfintorodott. Hozzáérni egy csúnya, hideg békához? Pfuj! Óvatosan felemelte, behunyta a szemét, és feltette a székre. A béka alig ült a széken, máris az asztalra kívánkozott.

– Told ide a tányérodat! – kérte a béka. A királylány engedelmeskedett. A békának nagyon ízlett a vacsora, a királylány viszont csak nézte, fintorgó orral. Eszébe se jutott enni.

– Álmos vagyok. Vigyél az ágyacskádba! – szólt egy idő múlva a béka.

A királylány hát, ha nem is szívesen, bevitte a békát az ágyacskájába.

– Még egy jóéjt-puszit! – brekegte a béka.

– Micsoda? – ijedt meg a királylány. Ezt csak nem gondolja komolyan? De a béka olyan szomorúan meresztette rá a szemét, hogy a lány erőt vett magán. Csücsörített, behunyta a szemét, és megpuszilta a békát.

Amikor a királylány kinyitotta a szemét, egy szép ifjú ült előtte az ágyon.

– Köszönöm, hogy megszabadítottál – mondta a daliás legény. – Sok-sok éve várok arra, akit nekem szánt a sors. Valaha egy gonosz boszorkány elvarázsolt. Most végre megtaláltam azt, aki hozzám illik. Ha akarsz, feleségül veszlek, és elviszlek a királyságomba. Én ugyanis Henrik herceg vagyok.

A királylány első látásra beleszeretett Henrikbe, és hamarosan nagy lakodalmat csaptak. A herceg elvitte a királylányt a saját királyságába, ahol boldogan éltek, míg meg nem haltak.