Zoknika, az elveszett zokni

Prága közelében, egy kis faluban állt egy szép házikó. Nem volt túl nagy, de otthonos volt, és biztonságot adott egy családnak. Itt lakott Lenke anyuka, Pál apuka és a kislányuk, Ágika.

Ágika nagyon jó kislány volt, szívesen segített anyának takarítani és főzni, és rengeteg barátja volt. A házban a családon és a sok játékon kívül lakott még valaki: egy magányos zokni, Zoknika.

Szép csíkos volt és hosszú. Annyi szín volt rajta! Kék, rózsaszín, zöld és sárga. Olyan volt, mint egy virágzó rét.

Régebben ennek a zokninak volt egy barátnője is, aki pontosan úgy nézett ki, mint ő, de már jó ideje egyedül lakott itt, mert a barátnője elveszett. Ki tudja, hová. Zoknika nagyon magányos volt, és szomorú, mert nem volt párja.

Egy nap azonban Ágika talált egy zoknit.

– Jé, anya, nézd, itt egy zokni, és teljesen egyedül van! – mondta Ágika.

– Hát igen, Ágika, ez néha megesik. De hiszen ez csak egy zokni – felelte anya.

Ágika egyáltalán nem érte be ezzel a magyarázattal. Elhatározta, hogy a zokniból a legkedvesebb barátnőjét csinálja. Fogta a zoknit, és tűt meg cérnát kért anyától. Anya persze kíváncsi volt, mit akar Ágika csinálni. Amikor meghallotta az ötletét, úgy döntött, segít neki. Kitömték a zoknit, gombokból szemecskéket varrtak rá, régi anyagdarabkákból pedig hajacskát és kezecskéket.

– Jé, anya, nézd, milyen gyönyörű! Zoknikának fogom hívni.

Anya kedvesen elmosolyodott, és örült, hogy ilyen szépen együtt tölthették az időt. Ágika is boldog volt, mert a műve igazán szépre sikerült.

Attól fogva Ágika minden este Zoknikával aludt el. Lefekvés előtt beszélgetett is vele, elmesélt neki mindent, ami aznap történt. Zoknika hosszú idő után végre újra hasznosnak érezte magát. Soha többé nem volt egyedül, Ágikával sok-sok évig jó barátnők voltak. Ágika neki mesélt az első szerelmeiről, a bánatáról, de az örömeiről is. És bár egy nap Zoknika a polcra került, és Ágikának már nem volt rá annyira szüksége, a zoknibarátnőjét soha nem felejtette el.