
Esti mesék
Kutyahős
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy kis városban egy vidám barna kutyus a gazdájával. Imádta a hosszú sétákat, imádta, ha labdát dobtak neki, és azt is, ha a kertben a napon szunyókálhatott. Egy dolgot azonban a vidám Maxi igazán nem szeretett, mégpedig a macskákat.
Valahányszor egy macska végigsétált a kerítésén, vagy csak elvonult a ház előtt, és nyávogással ugratta, Maxi hangosan rávakkantott, hogy elkergesse. És mindig sikerült is neki.
Egy szombat délután Maxi a gazdájával elment a közeli parkba. Az ősz már kopogtatott az ajtón, és a park lassan gyönyörű narancssárga birodalommá változott. Maxi nagyon szeretett ott lenni. Voltak ott magas fák, friss levegő, és néha a kutyabarátaival is összefutott, akiket üdvözölhetett. Aznap azonban kevesen voltak a parkban, így vidáman szaladgált a lehullott levelekkel teleszórt zöld füvön, csóválta a farkát, és boldogan hozta vissza a gazdájának a kedvenc kék labdáját.
Egyszer csak hangos csobbanás hallatszott, és vele együtt valami segélykiáltás meg sivítás. Maxi hegyezni kezdte a fülét, és a gazdájával együtt odarohant. A hang után mentek, és a tó partján egy kislányt találtak, aki keservesen sírt.
– A cicám beleesett a vízbe! – zokogta a kislány, a tóra mutatott, és az anyukájához bújt.
Az apró vörös kiscica tehetetlenül csapkodott, és nem tudott kimászni a hideg tóból. Maxi gazdája elgondolkodott.
– Hideg a víz… Hogy hozzam ki onnan? – kérdezte tétován, és a hűséges kutyusára nézett. Hiszen tudta, hogy Maxi nem szereti a macskákat.
A kutyus azonban látta a gazdája szemében az aggodalmat, és a kislány könnyei cselekvésre sarkallták.
– Nem szeretem a macskákat, de segítenem kell. Más kutya nincs itt, és csak én nem félek a hideg víztől! – vakkantotta magában, és bátran beugrott a vízbe. Gyorsan odaúszott a megrémült vörös kiscicához, óvatosan a szájába vette, és visszaúszott vele a partra.
A kislány boldogan felsikkantott, és a karjába vette a cicát, hogy felmelegítse.
– Te vagy a hősöm! Köszönöm, hogy megmentetted! – kiáltotta, megsimogatta Maxit, a cica pedig hálásan nyávogott egyet. Maxi lerázta magáról a vizet, és megcsóválta a farkát. Aztán nagyot vakkantott, és vidáman a gazdájához fordult. A gazdája kedvesen megdicsérte és megsimogatta.
– Büszke vagyok rád, Maxi! – mondta neki.
Ezek a szavak melegséggel töltötték el a kutyus szívét, ugyanúgy, mint a boldog kislány látványa. Maxi ugyan továbbra sem szerette a macskákat, de megtanulta, hogy az állatoknak segíteniük kell egymást. Attól a naptól fogva nem ugatta meg többé a macskákat, és bátrabbnak érezte magát, mint valaha.
5 perces mesék Állatos mesék Cicás mesék Kutyás mesék Mesék gyerekekről Mesék óvodásoknak




Hogy tetszett a mese?