Jancsi és az égig érő paszuly

Volt egyszer egy szegény özvegyasszony, akinek egyetlen fia volt, Jancsi, meg egy tehénkéje, Riska. Abból éltek, amit Riska minden reggel adott – a tejet bevitték a piacra, és eladták. Egyik reggel azonban Riska egy cseppet sem adott, és ők nem tudták, mitévők legyenek.

– Most mi lesz, mitévők leszünk? – siránkozott az anyja, és tördelte a kezét.

– Ne félj, anyám, majd keresek valahol munkát – mondta Jancsi.

– Azt már megpróbáltuk, és senki sem fogadott fel – sóhajtott az anyja. – El kell adnunk Riskát, és az árából nyitunk egy kis boltot, vagy valami ilyesmit.

– Jól van, anyám – mondta Jancsi. – Ma éppen vásár van, gyorsan eladom Riskát, aztán majd meglátjuk.

Kötélen vezetve elindult hát a tehénkével. Alig ment egy darabot, amikor egy furcsa öregemberrel találkozott. – Jó reggelt, Jancsi – köszönt neki az öreg.

– Önnek is jó reggelt – felelte Jancsi, és csodálkozott, honnan tudja az öreg a nevét.

– Merre tartasz, Jancsi? – kérdezte az öregember.

– Megyek a vásárba eladni a tehénkénket.

– Úgy festesz, mint aki ért a tehénvásárhoz – mosolygott az öreg. – Hát azt tudod-e, hány paszuly az öt?

– Kettő mindegyik kézben, egy meg a számban – vágta rá Jancsi, mert furfangos volt, mint a róka.

– Úgy van – mondta az öreg. – És itt is vannak azok a paszulyok. – Azzal elővett a zsebéből egy marék különös babszemet. – Ha már ilyen eszes vagy – mondta –, szívesen elcserélem veled: a tehénkédet ezekért a paszulyokért.

– Ugyan már! – nevetett Jancsi. – Az jól jönne magának, mi?

– Nem tudod te, miféle paszuly ez – mondta az öreg. – Ha este elülteted, reggelre az égig nő.

– Igazán? – csodálkozott Jancsi. – Az nem lehet.

– De bizony. És ha nem így lenne, visszakapod a tehénkédet.

– Áll az alku – mondta Jancsi, odaadta neki Riska kötelét, a paszulyt pedig zsebre tette.

Jancsi így hát hazafelé indult, és mivel nem jutott messzire, jóval sötétedés előtt otthon volt.

– Máris itthon vagy, Jancsi? – csodálkozott az anyja. – Riskát nem látom, akkor hát eladtad. Mennyit kaptál érte?

– Azt ki nem találod, anyám – mondta Jancsi.

– Ne mondd! Jaj, de ügyes vagy, fiam! Öt aranyat, tízet, tizenötöt… nem, húsz az nem lehet.

– Mondtam, hogy ki nem találod. Mit szólsz ezekhez a paszulyokhoz? Varázsbabok, ha este elülteti az ember, akkor…

– Micsoda? – kiáltott fel az anyja. – Olyan buta voltál, hogy az én Riskámat, a falu legjobb fejőstehenét odaadtad egy marék közönséges paszulyért? Hát ilyet még nem láttam! Azok a drága paszulyaid most repülnek ki az ablakon! Te meg uzsgyi, egyenesen az ágyba! Ma este egy kanál levest, egy falat kenyeret sem kapsz.

Jancsi szomorúan felmászott a padlásszobájába. Nagyon sajnálta az édesanyját, és egy kicsit a vacsorát is.

Végül mégiscsak elaludt.

Amikor reggel felébredt, a szobácska valahogy furcsán festett. Az egyik sarokba besütött a napocska, de mindenütt máshol félhomály volt és árnyék. Jancsi kiugrott az ágyból, felöltözött, és az ablakhoz ment. És mit gondoltok, mit látott? A paszulyszemekből, amelyeket az anyja kidobott a kiskertbe, egy éjszaka alatt óriási paszulyszár nőtt. Az ment felfelé, csak felfelé, egészen az égig. Az öregember hát igazat mondott!

A szár egészen Jancsi ablaka mellett nőtt, elég volt kinyitni az ablakot, és átlépni rá. Olyan volt, mint egy nagy létra. Jancsi mászott, mászott, mászott, mászott, mászott, míg végre fel nem ért az égbe. Fent egy hosszú, széles utat talált, egyeneset, mint a zsinór. Ment rajta, ment, mendegélt, míg egy hatalmas, magas házhoz nem ért. A küszöbön egy hatalmas, magas asszony állt.

– Jó reggelt, néni – köszönt Jancsi illedelmesen. – Nem adna nekem valamit reggelire? – Este ugyanis semmit sem evett, és farkaséhes volt.

– Reggelit akarsz? – mondta a hatalmas asszony. – Még hogy te ne legyél a reggeli! Az uram óriás, és semmit sem szeret jobban, mint a kisfiúkat. Inkább szaladj, amíg haza nem ér.

– Jaj, néni, kérem, adjon valamit enni! Tegnap reggel óta egy falatot sem ettem, igazán – könyörgött Jancsi. – Úgyis éhen halnék.

Az óriás felesége végül egyáltalán nem volt olyan gonosz. Bevitte Jancsit a konyhába, és adott neki egy karéj sajtos kenyeret meg egy bögre tejet. Jancsi azonban a felét sem ette meg, amikor bumm! bumm! bumm! – hallatszott, és az egész ház remegni kezdett, ahogy valaki közeledett.

– Te jó ég, ez az uram! – ijedt meg az óriás felesége. – Most mi lesz? Gyorsan, ide be! – És betuszkolta Jancsit a kemencébe, éppen amikor az óriás belépett.

Hű, de nagy volt! Az övére három borjú volt kötve. Lecsapta őket az asztalra, és azt mondta: – Asszony, süss meg kettőt reggelire! De mi ez a szag?

Hű, de hű, emberszag,
itt bújik egy kis legény,
akár hallgat, akár sír,
megtalálom, bizony én!

– Ugyan már, szívem – mondta az asszony. – Csak képzelődsz. Vagy a borjúhúst érzed, ami tegnap ebédre úgy ízlett. Eredj, mosakodj meg, fésülködj meg, és mire visszajössz, az asztalon lesz a reggeli.

Az óriás kiment, Jancsi pedig már ki akart ugrani a kemencéből, és elszaladni, de az asszony nem engedte. – Várd meg, amíg elalszik – súgta. – Reggeli után mindig szundít egyet.

Az óriás hát megreggelizett, aztán a nagy ládához ment, kivett belőle két zacskó aranyat, leült, és számolt, számolt, míg bólogatni nem kezdett a feje. Végül horkolni kezdett, hogy csak úgy rengett belé az egész ház.

Jancsi lábujjhegyen kimászott a kemencéből, és ahogy elosont az óriás mellett, az egyik zacskó aranyat a hóna alá csapta, és futott vele a paszulyszárhoz. A zacskót ledobta, az pedig egyenesen az anyja kiskertjébe pottyant. Aztán mászott lefelé, csak lefelé, míg haza nem ért. Megmutatta az anyjának az aranyat, és azt mondta: – Na látod, anyám, igazam volt a paszullyal. Tényleg varázsbab.

Egy ideig a zacskó aranyból éltek, de végül elfogyott. Jancsi ezért elhatározta, hogy még egyszer szerencsét próbál fönt a paszulyszár tetején. Egy szép reggelen korán felkelt, felmászott a szárra, és mászott, mászott, mászott, mászott, míg megint az úton nem volt, és el nem ért a hatalmas, magas házhoz. És ott, hogy is lehetne másképp, a küszöbön állt a hatalmas, magas asszony.

– Jó reggelt, néni – köszönt Jancsi, és még csak a szeme se rebbent. – Nem adna nekem, kérem, valamit enni?

– Eredj innen, fiam – mondta a hatalmas asszony –, mert az uram megeszik reggelire. De várj csak, nem te vagy az a fiú, aki már járt itt egyszer? Tudod, hogy aznap eltűnt az uram egyik zacskó aranya?

– Ez bizony furcsa, néni – mondta Jancsi. – Talán tudnék is mondani róla valamit, de olyan éhes vagyok, hogy egy szót sem bírok kinyögni, amíg nem ettem.

A hatalmas asszony olyan kíváncsi volt, hogy beengedte, és enni adott neki. Ám alighogy Jancsi lassacskán rágni kezdett, megint hallatszott: bumm! bumm! bumm! Közeledett az óriás, és az asszony megint a kemencébe dugta Jancsit.

Minden úgy történt, mint legutóbb. Az óriás belépett, elbömbölte: „Hű, de hű, emberszag!”, és reggelire befalt három sült ökröt. Aztán azt mondta: „Asszony, hozd ide a tyúkot, amelyik aranytojást tojik!” Az asszony elhozta, az óriás pedig ráparancsolt: „Tojj!” A tyúkocska erre tojt egy színarany tojást. Aztán az óriás feje bólogatni kezdett, és úgy horkolt, hogy rengett a ház.

Jancsi lábujjhegyen kimászott a kemencéből, felkapta az aranytojást tojó tyúkot, és már ott sem volt, egy szempillantás alatt. Ám ezúttal a tyúk felkotkodácsolt, és az óriás felébredt. Jancsi már kint volt, amikor hallotta, hogy az óriás kiabál: „Asszony, asszony, mit csináltál az aranytyúkommal?”

Az asszony pedig azt felelte: – Miért, szívem?

Többet Jancsi már nem hallott, mert rohant a paszulyszárhoz, és úgy mászott lefelé, mintha égett volna a talpa alatt a föld. Otthon megmutatta az anyjának a varázstyúkot, és ráparancsolt: – Tojj! – A tyúkocska pedig tojt egy aranytojást, valahányszor csak mondta neki.

Jancsinak azonban ez sem volt elég, és nemsokára elhatározta, hogy még egyszer szerencsét próbál fönt a paszulyszár tetején. Egy szép reggelen korán felkelt, felmászott a szárra, és mászott, mászott, mászott, míg fel nem ért. Ezúttal azonban már tudta, hogy nem szabad egyenesen az óriás házához mennie. Amikor közel ért, elbújt egy bokor mögött, és megvárta, amíg az óriás felesége kijön vödörrel vízért. Akkor beosont a házba, és elbújt egy nagy rézüstben. Alig volt ott egy pillanatig, amikor, mint a múltkor, hallatszott: bumm! bumm! bumm!, és belépett az óriás a feleségével.

– Hű, de hű, emberszag! – mennydörögte az óriás. – Érzem, asszony, érzem!

– Csakugyan, szívem? – mondta az óriás felesége. – Ha az a kis csibész az, aki elvitte az aranyadat és az aranytojást tojó tyúkot, akkor biztosan a kemencében bujkál. – Azzal mindketten a kemencéhez szaladtak. Jancsi azonban szerencsére nem volt ott, és az asszony azt mondta: – Te meg a te szaglászásod! Hiszen a borjúhúst érzed, amit most sütöttem neked reggelire. Én feledékeny vagyok, te meg kelekótya, hogy ennyi év után sem ismered meg, mi illatozik a tepsiben.

Az óriás hát leült reggelizni, és evett, de minduntalan azt dörmögte: – Pedig én megesküdnék… – Fel is állt, és átkutatta a kamrát meg az összes szekrényt, csak az üst nem jutott szerencsére eszébe.

Reggeli után az óriás elkiáltotta magát: – Asszony, asszony, hozd ide az aranyhárfámat! – Az asszony elhozta, és elé tette az asztalra. Az óriás azt mondta: – Énekelj! – és az aranyhárfa olyan szépen énekelt, hogy azt elmondani sem lehet. Énekelt, egyre csak énekelt, míg az óriás el nem aludt, és horkolni nem kezdett, mintha mennydörgött volna.

Jancsi csendesen felemelte az üst fedőjét, lemászott, mint egy kisegér, és négykézláb az asztalhoz lopakodott. Felmászott rá, felkapta az aranyhárfát, és szaladt vele az ajtó felé. Ám a hárfa hangosan felkiáltott: „Gazdám! Gazdám!”, és az óriás épp idejében ébredt fel ahhoz, hogy lássa, ahogy Jancsi a hárfával elszalad.

Jancsi futott, ahogy a lába bírta, az óriás pedig utána. Hamarosan el is kapta volna, de Jancsinak előnye volt, cikázott, és tudta, merre fut. Mire a paszulyszárhoz ért, az óriás már csak egy ugrásnyira volt mögötte. Egyszer csak Jancsi eltűnt a szeme elől, és amikor az óriás az út végére ért, látta, hogy a fiú alatta mászik lefelé, majd’ kitöri a nyakát. Az óriásnak nem sok kedve volt egy ilyen létrához, így csak állt és várt, Jancsi pedig még nagyobb előnyre tett szert. Ám ekkor a hárfa megint felkiáltott: „Gazdám! Gazdám!”, és az óriás átlendült a szárra, hogy az egész beleremegett. Jancsi mászott lefelé, az óriás pedig utána. Jancsi akkor már majdnem otthon volt. Elkiáltotta magát: „Anyám! Anyám! Hozd a fejszét, hozd a fejszét!” Az anyja kiszaladt a fejszével, de a szár mellett megállt, mintha földbe gyökerezett volna a lába – odafönt ugyanis meglátta az óriás lábát, ahogy kilóg a felhők közül.

Jancsi leugrott a földre, megragadta a fejszét, és belevágott a szárba, hogy félig átvágta. Az óriás érezte, hogy a szár remeg és inog, és megállt, hogy megnézze, mi történik. Jancsi másodszor is lesújtott, a szár kettétört, és dőlni kezdett. Az óriás nagyot huppant a mezőn, hogy megrendült a föld, és a földekről felrebbentek a verebek. Kikászálódott a barázdából, leporolta a nadrágját, és amikor látta, hogy a szár nincs többé, és már sosem jut haza az égbe, elszaladt, amilyen gyorsan csak bírt, messze, hetedhét országon is túlra. Soha többé nem látta arrafelé senki.

Jancsi megmutatta az anyjának az aranyhárfát, és mivel a hárfa énekelt nekik, a tyúkocska pedig aranytojást tojt, Jancsi és az anyja hamarosan meggazdagodtak. Jancsi aztán feleségül vett egy szép királykisasszonyt, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.