Hogyan született a szivárvány

Egy kis dél-csehországi város fölött élt egyszer egy felhőcske. Pici volt még, vidáman úszott az égen, és nézegette a világ szépségeit. Imádta nézni a folyókat, amelyek kígyóként kanyarogtak a tájon. A nagy erdőket, amelyek a magasból mohának látszottak.

És a dombokat is, amelyek hiába próbáltak felnyújtózni egészen hozzá. De a legjobban az embereket szerette nézni. A játszó gyerekeket, a siető felnőtteket és a lelkes turistákat. Boldog volt és elégedett. Ez azonban idővel megváltozott.

A felhőcske nőni kezdett, és egyre erősebb lett. Valahányszor feltűnt valahol, az emberek morogni kezdtek. Bosszankodtak, hogy nem látják a napot.
– Már megint milyen csúnya idő van! – hallotta gyakran.
Ez nagyon elszomorította. Olyannyira, hogy néha sírni kezdett. Az pedig még rosszabb volt. Az emberek inkább behúzódtak a házaikba, akinek pedig nem volt más választása, legalább az esernyőjét nyitotta ki.

A felhőcskét ez nagyon bántotta.
– Miért nem szeret engem senki? Hiszen árnyékot adok az embereknek, nedvességet a növényeknek, az állatkáknak pedig innivalót – kérdezte sokszor magától.
Messziről a napocska figyelte, és hallotta a szomorú kérdéseit. Megsajnálta a kis felhőcskét. „Segítenem kell ennek a szegény felhőcskének. Engem mindenki vár, örömmel köszönt, ő meg szegény olyan egyedül van” – gondolta a napocska. Végül elhatározta, hogy odamegy, és megöleli a felhőcskét, hogy ne legyen olyan szomorú.

Épp akkor érkezett, amikor a felhőcske sírt.
– Szia, felhőcske, ne szomorkodj! Tudom, mi bánt, de a természet szeret téged. Segítesz neki, és nélküled nem lenne ilyen szép a világ – kezdte vigasztalni a napocska. Nem használt, ezért a napocska még közelebb ment, és átölelte a felhőcskét.

A könnyek lassan elapadtak, és abban a pillanatban körülöttük megszületett egy gyönyörű szivárvány. Az esős égbolt csodaszép, színes ívvel ragyogott fel. Ekkor kinyíltak a házak ablakai, a gyerekek kiszaladtak, és boldogan ujjongtak. Az emberek kíváncsian fényképezték az égi csodát. És senki egyetlen rossz szót sem szólt a felhőcskére. A felhőcske nem hitt a szemének, és ámulva nézte a sok vidámságot odalent. Még a napocska is meglepődött, milyen szépséget varázsolt elő az új barátságuk.

Azóta a felhőcske már nem sír szomorúságában. Tudja, hogy fontos a természetnek. És időnként a napocskával együtt elhatározzák, hogy közösen néznek le a világra, és örömet szereznek az embereknek.

És a szivárvány? Ő boldog volt, hogy ritka és szép. Egy napon még azt is elhatározta, hogy a legvégén elrejt egy kincset. Ez azonban már egy egészen másik mese.