Hogyan mentette meg Eszti mókus az erdőt

Réges-régen, sok-sok évvel ezelőtt egy ember elhatározta, hogy ültet egy fát. Kiválasztott egy szép rétet a város közelében, gödröt ásott, és egy kis facsemetét ültetett bele. Gondozta, és minden nap megnézte. A fa szépen nőtt és erősödött.

Az ember nagyon örült neki, ezért ültetett még egyet, aztán még egyet. Egy idő múlva már annyi fa nőtt ott, hogy kis erdő lett belőlük. Állatkák is beköltöztek. Madárkák, mókusok és borzok. A város lakói mind örültek, hogy ilyen szép darabka természet van a közelükben. És nagyon szerettek kijárni az erdőbe. Egyszer azonban az állatkák kis híján elveszítették az erdejüket.

Kora reggel volt, amikor Eszti mókus egy kis reggeli mozgásra indult az erdőbe. Fáról fára ugrált, néha megevett egy-egy mogyorót, amikor egyszer csak nekiütközött valami magas bádogdolognak. Leesett a földre, és egészen megszeppenve bámulta. Egy magas rúd volt, a tetején bádoglappal, amire nyilakat festettek. Eszti mókus körülnézett, és észrevette, hogy ilyen furcsa dolgokból több is van az erdőben.

Nem tudta, mi lehet, és miért áll itt útban az erdőben. Ezért segítségül hívta a borzot. A borz minden oldalról megnézte, aztán rájött.
– Eszti, ezek táblák! Emberek tették ide őket. Azt mutatják, merre megy majd az út – magyarázta a borz a mókusnak.

– Miféle út? Mit jelentsen ez? Itt, az erdőn keresztül? Út? Ezt nem lehet! Ezt nem engedem! – rémült meg Eszti mókus.
Összehívta az erdő összes állatkáját, és közös erővel kihúzták a táblákat a földből, és elrejtették őket. Délután nagy gépekkel munkások érkeztek oda, ahol a táblák álltak. Körülnéztek mindenfelé. De mivel sehol sem láttak táblát, nem tudták, hol kezdjék a munkát és az új út építését. Így hát elmentek.

Eszti mókus nagyon örült. Boldog volt, hogy megmentette az erdőt. Az öröme azonban nem tartott sokáig. Másnap reggel a táblák megint a helyükön voltak. Az emberek újakat tettek ki. De a mókus nem hagyta magát, és az állatkák segítségével megint mindet kihúzta és elrejtette. Délután a munkások ismét nem tudták, hol kezdjék. És ez így ment néhány napig.

Egy idő múlva azonban a mókus megelégelte, és azt akarta, hogy az emberek megértsék: ott egyszerűen nem építhetnek utat. Az állatkákkal együtt törték a fejüket, hogyan csinálják. Végül Eszti mókusnak eszébe jutott valami, és felkiáltott:
– Megvan! Saját táblákat festünk! Az erdő állatait festjük rájuk. Egész állatcsaládokat. Aztán kitesszük őket a nyilas táblák helyére. Ha az emberek mindenütt állatos táblákat látnak az erdőben, rá kell jönniük, hogy itt lakunk, és erre nem vezethet út.

Mindannyian munkához láttak. Táblákat készítettek, és állatkákat festettek rájuk. Szétszórták őket az egész erdőben. Minden lépésnél volt egy. Amikor délután megjöttek a munkások a nagy gépekkel, nem hittek a szemüknek. Sehol egyetlen nyilas tábla, amely megmutatta volna, hol építsék az utat. Épp ellenkezőleg. Amerre csak néztek, mindenhol állatképes táblák voltak. A munkások bejárták az erdőt, és mindet megnézték.

Aztán az egyikük azt mondta:
– Itt nem építhetünk. Az erdő otthona mindazoknak az állatkáknak, akiket ide festettek. Valahogy meg akarták nekünk mutatni. Biztosan ők dugták el a nyilas tábláinkat. Nem tehetjük tönkre az otthonukat. Ezt a darabka természetet sem. Összepakolunk, és megyünk.

Eszti mókus messziről figyelt mindent. Amikor az emberek már indultak, egy munkás az utolsó pillanatban még visszafordult az erdő felé, és meglátta a kis mókust, ahogy örül. Elmosolyodott, és integetett neki. A mókus először megijedt, hogy az ember látja. Aztán ő is visszaintegetett, és még boldogabb lett, mert az emberek között is akadnak olyanok, akik szeretik az állatokat és a természetet. És meg is értik őket.