Hogyan kapta Adélka az indián nevét

A széles folyó partján, az erdő szélén indiánok éltek. Reggelente köd szállt fel a fűből az erdőben, és a levegőben a kihunyó tábortüzek füstjének illata terjengett – ezek a tüzek egész éjjel melegítették a törzs népét. Ott voltak a házaik, a családjuk és az állataik.

Minden indiánnak két neve volt: az egyiket rögtön a születése után kapta a szüleitől, a másikat pedig a törzs sámánjától, a nyolcadik születésnapja után. Ez a név azt mutatta meg, mit szeret csinálni, miben ügyes, és milyen is ő valójában.

Adélka már régóta várta ezt a napot. Kíváncsi volt, milyen indián nevet választ neki a sámán. A törzsben mindenkinek, aki idősebb volt nála, már volt ilyen neve, és nagyon büszkék voltak rá. A legjobb barátnőjét Fürge Őzikének hívták, mert gyorsan futott, mint a szél, és a játékban senki sem érte utol. A barátja, Bátor Farkas pedig bátorságból jeleskedett: sosem félt, és a többieket is fel tudta bátorítani, amikor ők féltek. És most Adélka következett.

Csakhogy ő maga sem tudta, milyen nevet kaphatna. Mindenhez értett egy kicsit, de úgy érezte, semmihez sem igazán különlegesen. Amikor az anyukájával gyógyfüveket szárítottak a napon, elmondta neki, mitől tart:
– Anya, félek, hogy hozzám egyik név sem illik majd.
Az anyukája megnyugtatta:
– Ne félj, mindenkiben van valami különleges, ahogy benned is. Elég, ha egyszer valaki meglátja, és utána már mindenki tudni fogja – mondta, és megsimogatta a befont copfját.

Az ünnep napja gyorsan közeledett, és javában folytak az előkészületek. A törzsben mindenki fát hordott, virágot szedett, a gyerekek pedig segítettek feldíszíteni a tűz körüli helyet. Mindenki izgatottan várta, nevettek, és munka közben dalolgattak. Csak Adélka volt csendes, és nem érezte jól magát a bőrében.

Egyszer csak észrevette a kis Tádét, aki a pataknál ült és sírt. Rögtön odaszaladt, hogy segítsen neki. Kiderült, hogy elesett, és elszakadt a gyöngyös karkötője, ami nagyon sokat jelentett neki. Adélka segített összeszedni a gyöngyöket, aztán együtt felfűzték őket egy erősebb zsinórra. Közben azt mondta neki, hogy szerinte a karkötő most még erősebb, mert kiállt egy próbát, és megbirkózott vele. Ettől Tádé megnyugodott, felvidult, és megint mosolygott a világra.

Amikor a nap lemenőben volt, az indiánok fáklyákat gyújtottak a tűz körül, és a sámán összehívta a törzset a kezdődő ünnepre. Az ünnep azzal kezdődött, hogy a sámán kiosztotta a nyolcéves gyerekeknek az új indián nevüket. Amikor végre Adélka is sorra került, a sámán végignézett rajta, mindkét kezét felé emelte, és egyszerre felragyogott az arca. Már tudta, mi lesz Adélka új neve.

– Ma megmutatkozott, ki az, aki mindig fényt, örömet, nyugalmat és nevetést tud vinni másoknak, csak úgy, magától. Köszönjük a jóságodat és azt, hogy segítesz másokon – mondta nyugodt hangon. – Mostantól Napsugár lesz a neved.

Adélka szeme felragyogott az örömtől. Tetszett neki a név, és pontosan olyan volt, mint ő maga. Attól fogva senki sem szólította másképp, és mindenki tudta, hogy ha Adélka a közelben van, a törzsben megint egy kicsit több lesz a fény és a jókedv.