Hogyan ijesztett meg Milán – saját magát

Tudjátok, ki az a panelházi settenkedő? Hát én! Úgy nézek ki, mint egy fekete szőrgombóc, nagy macskaszemekkel. Éles karmaim vannak, azokkal éjjel kaparom a bútort meg a lábakat, amik kilógnak a paplan alól. Vagyis kellene kaparnom. Csakhogy nekem annyira tetszenek a gyerekek!

Néha napközben titokban lesem őket, amikor a szüleim meg a bátyám alszanak. Olyan aranyosak! Csodás játékokat játszanak, és én de nagyon, nagyon szeretnék velük játszani. Ezt persze nem szabad. Éjszakai lény vagyok. Éjjel meg a gyerekek alszanak, azzal pedig semmi móka nincs. 

Most jut eszembe, hogy be sem mutatkoztam. Milán vagyok, panelházi settenkedő. Egy nagyváros lakásában élek a hetedik emeleten, a családommal. A bátyám, Szeplő, pont az ellentétem. Imád éjjel kaparászni és ijesztgetni a gyerekeket. Anya meg apa meg is dicsérik érte. Azt mondják, én is elég nagy vagyok már ahhoz, hogy ijesztgetni járjak. Hamarosan eljön az én nagy éjszakám. 

Nem is kellett sokáig várni, és eljött. Amint besötétedett, el kellett indulnom a gyerekszobába ijesztgetni, és vadászni a kis csibészek paplan alól kilógó lábaira.

– És jó erősen kaparj! – kacsintott rám Szeplő, és a szeme megvillant a sötétben. Nem csodálom, hogy a gyerekek félnek tőle. Még az én hátamon is végigfutott a hideg.

Csendben kisurrantam a szekrény mögötti résből. Óvatosan lépkedtem arrafelé, ahol az ágyak álltak, bennük a csendesen alvó gyerekekkel. 

– Jobban kell fújtatnod és dobognod! – suttogta Szeplő. A szekrény mögött maradt, de kihajolt, hogy semmiről le ne maradjon. 

Jól van, hát. Jobban fújtatok. 

– Fú, fú, fú.

Valami megmozdult a kiságyban. Felébresztettem őket? 

– Fú, fú, fú – fújtattam újra, és kicsit dobbantottam is. 

– Anya, anyaaa! – szólalt meg valaki a kiságyból. 

Gyorsan becsusszantam az ágy alá, és vártam, hogy a léptek közelebb érjenek a folyosóról. Kinyílt az ajtó, és bejött a szobába két láb – többet ugyanis nem láttam az ágy alól. Valaki felkapcsolt egy kis lámpát.

– Mi a baj, Emmike? – kérdezte egy női hang. Ráismertem, a gyerekek anyukája volt.

– Biztosan elfelejtetted becsukni az ablakot. Fúj itt a szél – mondta Emmike álmosan.

A lábak odamentek az ablakhoz.

– Az ablak csukva van. Biztosan csak álmodtál valamit, kicsi bogaram. Aludj szépen. Jó éjszakát!

A lámpa kialudt, a lábak kimentek, és az ajtó becsukódott.

Újra eljött az én pillanatom. A fújtatás, úgy látszik, nem nagyon megy nekem, inkább kihagyom. Óvatosan lépkedtem a mancsaimon, és odasettenkedtem az ágyhoz, ahol Emmike aludt. Kieresztettem a karmaimat, és közel tartottam őket az ágyhoz. Kaparászás hallatszott. Pár ugrással a ruhásszekrénynél termettem. Hangosan kifújtam a levegőt. Ezek a hangok, a kaparászás meg a szuszogás, olyan kísértetiesen szóltak a sötétben, hogy önkéntelenül is megborzongtam. Végig éreztem magamon Szeplő tekintetét, biztosan figyelt, hogy később ugrathasson. De mi van, ha még valaki figyel engem? 

Hátrafordultam. A sötétből óriási narancssárga szemek világítottak rám! 

– Nyikk! Mukk! – nyekkentem, és futásnak eredtem.

Olyan gyorsan rohantam be a szekrény mögé, hogy útközben feldöntöttem Szeplőt.

A gyerekek felébredtek, és csodálkoztak, mi lehetett az. 

– Biztosan megint verekednek a macskák lent az ablak alatt – mondta a nagyobbik fiú. Mindketten megnyugodtak, és aludtak tovább.

– Mit bolondozol? – csodálkozott Szeplő, ahogy feltápászkodott a földről.

– Ott volt valaki! Engem nézett! Fújtatott, kaparászott, és óriási narancssárga szemei voltak! – hadartam, és alig kaptam levegőt.

Szeplő a homlokára csapott a mancsával.

– Milán, de nagy tökfilkó vagy! Nem tudod, hogy a szekrényen tükör van? Saját magadat láttad!

– Ilyen félelmetes vagyok?

– Nem, inkább ilyen megrémült. De gratulálok. Sikeresen megijesztetted magadat – vigyorgott Szeplő, kihajolt a szekrény mögül a szobába, és hozzátette: – És a gyerekeket is elaltattad. Még Álommanó bácsi is tanulhatna tőled.

Így telt az első ijesztgetésem. Szeplő szerint egyáltalán nem sikerült. Én viszont azt mondanám, hogy nagyon is jól sikerült. Annyira megijedtem, hogy még két napig nem mertem tükörbe nézni.