Halloween a fogas kísérteteknél

A halloweent minden kísértet szereti. Október utolsó napjáról november elsejére virradó éjszaka ugyanis a kísértetek az emberek közé mehetnek, és nem kell attól tartaniuk, hogy felismerik őket. Még jelmezt sem kell varrniuk maguknak, mint az embereknek. Bár Mumuka és Fogica ezúttal mégis szerzett magának jelmezt.

– Én boszorkánynak öltözöm – dicsekedett Fogica a jelmezével.

– Én meg kalóznak – dicsekedett Mumuka.

– Akkor is buták ezek az emberek – gondolkodott hangosan Fogica. – Kísértetnek öltöznek, hogy a kísértetek ne ismerjék fel őket. Pedig első ránézésre is egészen másképp viselkednek.

– Bizony, és a szaguk is más. De azért szuper, mert legalább egy napig kijuthatunk Rémfalvából. Ráadásul az emberek cukorkája meg csokija nyami!

Így hát mindenszentek előestéjén Mumuka és Fogica elindult cukorkát gyűjteni, anya pedig még mindig a répát vájta. Apa a tököket már rég kifaragta, de anya ragaszkodott hozzá, hogy a répa hagyományosabb. Csakhogy lámpást csinálni belőle egyáltalán nem volt olyan könnyű, mint gondolta.

– Mindenszentek ünnepe, amit ma inkább halloweenként ismernek, eredetileg a kelták újéve volt – mesélte közben anya, és próbálta legyűrni a répát. Ehelyett elhajlította a kanalat. – Ezért készülnek ezek a lámpások. Az újév a fény és a sötétség, a nyár és a tél határa volt, és ilyenkor az élők és a holtak világa is találkozhatott. Az emberek ezért lámpásokat faragtak, hogy megvédjék magukat a gonosz szellemektől, és szellemnek is öltöztek, hogy az igazi szellemek ne ismerjék fel őket, és ne akarjanak ártani nekik.

Anya aztán még elmagyarázta a gyerekeknek, hogy a kereszténység elterjedésével erre a napra tették mindenszentek ünnepét, hogy megemlékezzenek az összes szentről, azokról is, akik belefértek a naptárba, és azokról is, akik nem. Aztán elhajlította az ötödik kanalat is, jó szerencsét kívánt a gyerekeknek, és elment, hogy valami alkalmasabb szerszámot keressen a répához.

A gyerekek végre elindultak. Útközben csatlakozott hozzájuk vámpírjelmezben Hínáros Misi, és denevérnek öltözve az egy évvel fiatalabb Tündér Adélka.

A gyerekek sorra kopogtattak az ajtókon, néha elmondtak egy versikét, de többnyire elég volt annyi:
– Csokit vagy csínyt!

A kosárkáik lassan megteltek, de Mumuka még mindig nem volt elégedett. Senkitől sem kapta meg azt a csokit, amit a legjobban szeretett. A következő ház felé menet dühösen rugdosta a kavicsokat, és hangosan zsörtölődött.

– Úgy hallom, valakinek csoki kellene – szólalt meg valaki a gyerekek háta mögött.

Mögöttük egy vadásznak öltözött öregember állt, de a kis kalapja alól szarvak kandikáltak ki. Ilyen ördögjelmezt a gyerekek még sosem láttak.

– Boldi ördög vagyok. Itt van nálam a csoki, amire úgy vágytok.

– Akkor csokit vagy csínyt! – vágta rá Mumuka.

– Szívesen nektek adom a csokit csíny nélkül is. De vigyázzatok, gyerekek, nehogy igazi kísértetek legyen belőletek!

Mumuka jót nevetett. Az emberek olyan buták! Ez az öreg tényleg azt hiszi, hogy ők beöltözött, közönséges gyerekek.

– Köszönjük – mondta a kis Adélka, de tovább bámult a sötétbe. Ott már nem állt senki. – Hová tűnt?

– Biztos elment – legyintett Mumuka, és már tömte is magába a csokit.

– Nekem valami nem tetszik ebben – tétovázott Fogica, de a többiek addigra megették a csokijukat.

Abban a pillanatban valami megváltozott.

– Fel a kezekkel, és ide a kosárkákkal, mert én vagyok a rettegett Mumus kalóz! – kiáltotta Mumuka, kirántotta a kardját, és egészen komolyan várta, hogy odaadják neki a zsákmányt.

– Mumuka, ne bolondozz! – torkolta le Fogica, de akkor már Misi is odaugrott hozzá, és a nyakát kereste.

– Mutasd a nyakad, hadd igyam meg a véredet! – suttogta közben.

– Mi ütött belétek, fiúk?

Fogica Adélkára nézett. Az meglebbentette denevérszárnyait, felröppent a levegőbe, és elrepült valahová a sötétbe. Fogica menekülni kezdett a vámpír és a kalóz elől. Misi már majdnem utolérte, amikor Mumus kalóz észrevette, hogy Misinél is van zsákmány, és kalózmódra rátámadt. Fogica nézte, ahogy a kosárkán veszekednek, és azon törte a fejét, hogyan keveredhetnének ki ebből a pácból.

Boldi igazi ördög volt, az biztos, és egyáltalán nem hazudott, amikor figyelmeztette őket, hogy kísértetek lehetnek belőlük. Csak nem igaziak. Azzá váltak, aminek beöltöztek. Fogica pedig boszorkánynak öltözött! Egyedül ő tudná visszavarázsolni őket! Elővette a csokiját, amit Boldi ördögtől kapott, és harapott belőle egy darabot.

– Na, most jövök én! – kacagott fel vasorrú bába módjára, előkapta a varázspálcáját, és Mumukára szegezte. – Csokivarázs, szállj tova, légy újra fogas kísértet, Mumuka!

A pálcából fénycsóva villant, és Mumuka megtorpant.

– Csokivarázs, szállj tova, légy újra vízimanó!

A pálcából fénycsóva villant, és Misi is megtorpant. Mumukával úgy bámultak egymásra, mint borjú az új kapura.

– Mi történt? – csodálkozott mindkét fiú. – És hol van Adélka?

– Csokivarázs, szállj… De várjunk csak, mi van, ha Adélka éppen repül valahol? Ha visszaváltoztatom, leesik a földre, és megüti magát.

– Akkor pattanj seprűre, és keresd meg! – tanácsolta Mumuka, és odaadta neki a seprűt, amit akkor ejtett el, amikor a kalóz és a vámpír elől menekült.

– Kösz, tesó. Lehet, hogy ezért varangyot sem csinálok belőled.

– Nagyon vicces – fintorgott Mumuka.

Fogica seprűre pattant, és felemelkedett a levegőbe. Egy darabig körözött a város fölött, mire megpillantotta Adélkát.

– Adélka, nézd, mi van nálam! – kiáltotta, és egy marék cukorkát szórt le maga alá a földre.

Adélka, a denevér rögtön leereszkedett értük a földre. Fogica leszállt, és máris rászórta a varázslatot. Adélka visszaváltozott tündérkislánnyá.

– És most még én – mondta Fogica, magára szegezte a pálcát, és így szólt: – Csokivarázs, szállj tova, legyek újra fogas kísértet!

Így Fogica is visszaváltozott. De egy hajszálon múlt, mert már kezdett hajnalodni. Mi lett volna, ha nem változnak vissza, mielőtt felkel a nap? Örökre úgy maradtak volna? Szerencsére ezt már nem kell kideríteniük.

Teletömték magukat cukorkával, aztán mind hazamentek, és örültek, hogy a kísérteties éjszaka jól végződött.