Az eltűnt csoki és a rendőrségi nyomozás

– Rendőrség, jó napot kívánok, miben segíthetünk? – szólt a telefonkagyló egyik végén. A másik végén azonban csak sírás és szipogás hallatszott:
– Az én… az én csokim… az én csokim eltűnt!

Ez a hang Karolinkáé volt, egy kislányé, aki egy kis városkában lakott. Ennek a városkának saját rendőrőrse is volt.

Karolinka hároméves kislány volt, és nagyon-nagyon szerette a csokit. Nem kapott belőle túl gyakran, ezért ha mégis kapott, például a névnapjára, gondosan eldugta valami ünnepi alkalomra. Egy nap azonban nagyon megkívánta, és elhatározta, hogy legalább egy kockát megeszik abból a finom mogyorós csokiból, amit legutóbb kapott.

Elindult hát a rejtekhelyéhez. Az összes édességét ugyanis egy kis játék babakocsiban dugdosta. A csoki nem csak úgy ott hevert, hanem egy pici párna alá volt rejtve. Karolinka izgatottan kivette a babát a kocsiból, felemelte a párnát – és a csokinak nyoma sem volt! Idegesen a kis dunyhát is lehúzta, de a csokit még mindig nem látta. Átkutatta az egész babakocsit, hátha valahova beesett, de hiába. Annyira elszomorodott, hogy abban a pillanatban elhatározta: felhívja a rendőrséget.

Az őrsön a rendőrök először elnevették magukat, aztán elmagyarázták a kislánynak, hogy ilyen ügyek miatt nem szokás a rendőrséget hívni. Az egyik rendőrnek azonban megesett a szíve a kis Karolinkán. Ő ugyanis a szomszédjuk volt, és elhatározta, hogy a szabadidejében segít neki megtalálni a csokit.

Átment a szomszédékhoz, megmutatta a rendőrigazolványát, és Karolinkával együtt nyomozni kezdett. A kisszobában nem talált semmit, így kimentek a kertbe. Nem messze a bejárati ajtótól egy csokipapír-fecni hevert. Továbbment, és meglátott egy darabka ezüstpapírt. A közeli fán pedig ott volt egy barna, csokis kéznyom! Karolinkával együtt követték a nyomokat, egészen a kerti fára épített kis házikóig.

– Karolinka, kié ez a házikó? – kérdezte a rendőr.
– A bátyámé, Petié – felelte Karolinka. – Ő mindig ott játszik, nekem meg nem szabad oda bemennem.
A rendőr már sejtette, honnan fúj a szél. Bekopogott a kis ajtón, megmutatta az igazolványát, és megkérdezte:
– Peti, te vetted el a húgod csokiját?
Petinek nem is kellett felelnie, mert az egész szája barna volt, és mogyoróillata volt.

Amikor Peti meglátta, milyen szomorú Karolinka, és hogy könnyes a szeme, rájött, hogy butaságot csinált. Feltörte a malacperselyét, elszaladt a legközelebbi boltba, és az összes pénzén egy egész halom új csokit vett Karolinkának. Karolinkának jó szíve volt, úgyhogy nemcsak a rendőr bácsival osztozott, hanem a bátyjával, Petivel is.