Az éjféli varázsvásár

Ádám nyaranta nagyon szeretett a nagymamájához járni a falusi házba. Néha segített neki a kertben málnát szedni vagy virágot locsolni, délutánonként kint szaladgált az erdőben és a környékbeli réteken, esténként pedig kiültek a nagymamával a lugasba, ahonnan gyönyörűen látszott az erdő. Egyik este, amikor lement a nap, az ég különös fénybe borult, a fák között apró fények kezdtek pislákolni, mintha valaki kis lámpásokat aggatott volna ki.

A nagymama elmosolyodott, és azt mondta:
– Ez bizonyára a vásár lesz. Szerencsénk van, mert csak nagy ritkán mutatkozik meg.
Ádám nem értette, miről beszél a nagymama, ezért megkérdezte:
– Milyen vásár?
– Az éjféli varázsvásár. Csak akkor jelenik meg, amikor a nappal búcsút vesz az éjszakától, és csak azoknak, akiknek a szívében jut egy kis hely a varázslatnak – mondta halkan a nagymama.

Együtt indultak hát el az ösvényen az erdő felé. A fák között színes lampionok lógtak, köztük pedig hosszú köpenyes alakok álldogáltak – varázslók, varázslónők, sőt beszélő baglyok is. Fabódéikban apró üvegcsék, dobozkák, erszények és kavicsok csillogtak.

– Isten hozott benneteket az éjféli varázsvásáron! – köszöntötte őket egy magas kalapos varázsló, a kalapján csillagok szikráztak. – Van itt zsebbe való kis varázslat, jókedvre való dalocska, meg egy csipetnyi bátorság a nehéz napokra. Mindenkinek az, amire épp a legnagyobb szüksége van.

Ádám egyszerre csodálkozott és lelkesedett, csak állt, és ámulva nézett körül. Látta, hogy az egyik bódénál egy varázslónő nevetésfényt árul a szebb napokhoz, meg varázsport, amit a cipőbe kell szórni, hogy gyorsabban teljen az út. Kicsit odébb egy másik varázsló tükröcskéket kínált, amelyekben az látszott, amire az embernek éppen szüksége van.

– Szeretnél te is egy varázslatot? – kérdezte a varázsló.
Ádám bólintott, de zavartan hozzátette:
– Csakhogy nincs pénzem.
A varázsló mosolyogva felelte:
– Az éjféli vásáron nem pénzzel fizetnek. Itt azzal fizetsz, amit te magad jónak látsz.

A fiú egy darabig gondolkodott, aztán a zsebébe nyúlt. Előhúzott egy kis gombot, amelyet a nagymamája varrt fel, amikor egyszer elszakadt a kabátja – nagyon szerette ezt a gombot.
– Odaadhatom ezt?
A varázsló bólintott, elvette a gombot, Ádámnak pedig egy kis üvegcsét nyújtott, benne aranyporral.
– Ezt a varázslatot akkor nyisd ki, amikor olyan fényre lesz szükséged, amilyet sehol máshol nem találsz.

Aztán a nagymamával hazaindultak, a vásár pedig lassan halványulni kezdett. Előbb a hangok csendesedtek el, aztán a lampionok is kialudtak, míg végül a fák között csak a csend és az erdő jól ismert neszei maradtak.

Néhány nappal később Ádám áfonyát szedni ment az erdőbe. Vagy egy órán át szedegette a nagymama bögréjébe, amikor rájött, hogy fogalma sincs, hol van – eltévedt. Ráadásul a nap is lemenőben volt, és a sűrű erdőben egyre sötétebb lett. Eszébe jutott az üvegcse a varázsvásárról, amit azóta mindig magánál hordott. Amikor kinyitotta, az üvegcse világítani kezdett, mint egy kis lampion, és megmutatta neki a hazavezető utat.

A nagymama közben a ház előtt már kezdett aggódni. Egyszer csak végre feltűnt Ádám az úton. A nagymama nagyon megörült neki, és boldogan átölelte.
– Egy kis varázslat néha mindenkinek jól jön – mondta halkan.

Ádám azóta tudja, hogy az éjféli varázsvásár igenis létezik, és csak azoknak mutatkozik meg, akik még hisznek egy kicsit a varázslatban és a csodákban.