A tizenkét fejű sárkány

Élt egyszer egy szegény paraszt, akinek egy rakás gyereke volt. A faluban már nem maradt senki, akit megkérhetett volna, hogy legyen keresztapja a legkisebb, frissen született fiának. Elhatározta hát, hogy kiül az út szélére, és az első járókelőt kéri meg, hogy legyen a kisfia keresztapja.

Nem kellett sokáig várnia: megpillantott egy szürke köpenyes, töpörödött öregembert. A paraszt szépen megkérte, vállalná-e a keresztapaságot, és az öreg igent mondott. Keresztelői ajándékul egy borjacskát adott az újszülött fiúnak. A borjú ugyanazon a napon született, mint a kisfiú, és a homlokán aranycsillag ragyogott.

Ahogy telt az idő, a borjúból erős bikácska lett, a megnőtt fiú pedig minden nap kihajtotta a legelőre. Azt is régen tudta már, hogy ez nem akármilyen bika… Beszélni tudott! A fiút mindig hagyta pihenni, ő maga pedig felszaladt az égi legelőkre, és csillagokat legelészett.

Így telt nap nap után, amíg a fiú be nem töltötte a huszadik évét. A huszadik születésnapján a bika így szólt hozzá:
– Ülj fel a hátamra, elmegyünk a királyhoz. Kérj tőle egy hét láb hosszú vaskardot. Mondd meg neki, hogy ki akarod szabadítani a lányát a sárkány fogságából.

A fiú az évek alatt megtanulta, hogy ha a bikácska tanácsot ad, az jó tanács. Nem kérdezett, nem ellenkezett: felpattant a bika hátára, megmarkolta a szarvát, és már vágtattak is a királyhoz. Amikor a fiú a király elé állt, pontosan úgy, ahogy a bikácska mondta, egy hét láb hosszú vaskardot kért. A király nem nagyon hitte, hogy a lánya még visszatérhet, de a legény szálas termetű volt, és elszántnak látszott. Megparancsolta hát a királyi kovácsnak, hogy készítsen neki egy vaskardot, teljes hét láb hosszút.

A királylányt évekkel korábban rabolta el a tizenkét fejű sárkány, és messzire vitte a királyságtól, és még senkinek sem sikerült eljutnia hozzá. Mindenkinek az útjában állt egy óriási hegység, amelyen még soha senki nem kelt át. A hegyeken túl széles tenger terült el, amelyet még senki nem úszott át. A tengeren túl pedig hatalmas vár állt, falait körös-körül magasra csapó lángok övezték. Még ha valaki át is jutna a hegyeken és a tengeren, a lángokon nem jutna át. És ha mégis, úgyis felfalná a sárkány. Teljesen reménytelennek látszott.

Csakhogy most egy kicsit másképp álltak a dolgok, mert a legénynek ott volt a bikácskája. Megint felpattant a hátára, és elindultak a hegyek felé. Amikor a hatalmas hegység elé értek, a legényt mégis elfogta a kétség: hogyan juthatnának át ezeken a hegyeken? Ekkor a bikácska letette a földre, maga pedig a hegyek felé fordult, és vágtatva nekik rontott. Óriási szarvaival félretolta az égig érő hegyeket az útból. A legény újra felpattant a hátára, és mentek tovább, amíg a széles-hosszú tengerhez nem értek.

– No és most mi lesz? A tengert nem tolhatod félre a szarvaddal, máshogy pedig sosem jutunk át rajta – búslakodott a legény.
A bikácska azonban nyugodtan a vízhez ballagott, lehajtotta a fejét, és inni kezdett. Addig ivott, amíg az egész tengert ki nem itta. Csak a föld maradt, rajta apró pocsolyákkal.

A legény és a bika továbbindult, és hamarosan a lángokkal körülvett várhoz értek. A hőség perzselő volt, a legény kérlelte a bikát, hogy álljon meg. De az csak rohant tovább, pedig mindkettőjükről patakokban folyt a verejték a tüzes forróságtól. A bika csak a lángok előtt állt meg, és abban a pillanatban rájuk köpte az egész tengert, amelyet nem sokkal korábban kiivott. Minden lángot eloltott, a kialudt tűzből hatalmas füstfelhők szálltak az ég felé, míg végül egészen besötétedett az ég.

A füstből egyszer csak kirontott a dühös sárkány, és egyenesen a legénynek tartott. A bika gyorsan odasúgta neki, hogy rántsa elő a kardját, és mutassa meg a sárkánynak, hogy nem fél tőle. A legény megvetette a lábát, két kézzel erősen markolta a kardot, és amikor a sárkány már majdnem odaért, teljes erejéből olyan hevesen suhintott, hogy a kard úgy süvített a levegőben, mint a szélvihar. A sárkány megijedt, hogy ilyen erős ellenféllel nem bír el, kiterjesztette a szárnyát, és olyan messzire repült, hogy soha többé nem tért vissza. A legény ezután berohant a várba, és a legmagasabb, ablaktalan toronyban megtalálta az elrabolt királylányt.

A legény és a királylány visszatért a király várába. Hát mi más lehetett a vége, mint lakodalom, hiszen a legény mentette meg a királylányt a sárkány karmai közül. Senki mást nem is akart volna férjül. És a varázslatos bikácska? A legénynek most már nincs szüksége a segítségére. A királylánnyal együtt kormányozzák majd az országot, és felnevelik a gyerekeiket. A bikácska elbúcsúzott a legénytől, és elszaladt az égi rétre. Ott legelészik majd nyugodtan, amíg egy bátor legénynek ismét segítség nem kell egy királylány megmentéséhez.