A fogas kísértetek megmentik az öreg tölgyet

Rémfalva határában, egy rét közepén áll egy öreg, magas fa. Azt mondják róla, hogy nevezetes, védett fa, mert már sok-sok éve ott áll. Hatalmas, terebélyes tölgy, akkora, hogy csak na! Az egyik monda szerint denevérnek álcázva maga Drakula gróf, a vámpír is megpihent az ágain.

Egy nap aztán az a fa elkezdett kiszáradni. Senki sem tudta, miért. És mivel senkinek sem sikerült megmentenie, Rémfalva polgármestere úgy döntött, hogy kivágatja, nehogy a száradó ágak valakire rázuhanjanak.

Mumuka és Fogica nagyon elszomorodtak. Szerettek a fa alatt játszani.

– Ezt nem hagyhatjuk annyiban, Mumuka – mondta Fogica. – Meg kell mentenünk azt a fát.

– De hogyan?

– Azt még nem tudom. De van egy hónapunk, mielőtt kivágják. Olyan nagy kár lenne érte! A fákra szükség van, ezt minden kísértet tudja.

Így hát kettesben elindultak a fához.

– Elég száraznak látszik – állapította meg Mumuka. – Az ágai szárazak és görbék, mint a dédnagyanyánk keze.

– A dédi bekeni a kezét krémmel. Hátha a fának is jobb lesz, ha bekenjük valamivel – javasolta Fogica.

– Én azzal kezdeném, hogy meglocsoljuk, ahogy anya a virágait.

Mumuka fogta a vödröket, és hordta a vizet. Fogica meglátogatta a dédnagyanyját. A dédi valaha erdei tündér volt, és szívesen adott neki egy különleges kenőcsöt, amilyet a fatündérek használnak. Fogica megköszönte, elvette a kenőcsöt, és visszasietett a fához.

Mumuka még mindig locsolt. Fogica bekente a fát a kenőccsel.

– Semmi csoda – dörmögte Mumuka.

– Semmi sem megy egyik pillanatról a másikra – mondta Fogica. – Sokan így gondolkodnak: bevesznek egyszer egy orvosságot, és azt hiszik, máris minden rendben lesz. Pedig nem így van, mindennek idő kell. A fának is idő kell, hogy meggyógyuljon.

– Hát, szerintem nem tudja, hogy nincs sok ideje – fintorgott Mumuka, a fához fordult, és egyenesen a kérgébe kiabált: – Hé, fa! Egy hónapod van, hogy meggyógyulj, különben jönnek és kivágnak! Úgyhogy igyekezz!

– Mumuka! Úgy viselkedsz, mint egy faragatlan fajankó – forgatta a szemét Fogica.

Ettől fogva minden áldott nap kijártak a fát locsolni. És mit ad isten! A fa talán a kenőcstől gyógyult meg, vagy talán meghallotta Mumuka noszogatását. Egy reggel, amikor Mumuka és Fogica odaértek, a fát dús lomb borította, és úgy zöldellt, mint tavasszal.

– Hűha, ez aztán gyönyörű! – lelkendezett Mumuka.

– Köszönöm nektek, fogas kísértetek – susogta a fa a levelei között.

Mumuka és Fogica szóhoz sem jutott. Még sosem hallották, hogy egy fa beszéljen.

– Te varázsfa vagy? – hebegte Mumuka, amikor végre magához tért.

– Igen, varázsfa vagyok. Minden fa varázsfa. Még csak beszélnie sem kell hozzá – felelte a fa.

– Ezt nem értem. Ha nem beszél, akkor teljesen közönséges – mondta Mumuka.

– Ha mi, fák nem lennénk, nektek, kísérteteknek sem lenne mit belélegeznetek. Egy olyan fa, mint én, minden nap annyi oxigént termel, hogy három embernek egész napra elég legyen.

– Oxigént? Ami a levegőben van? Hogy csinálod? – kérdezte Fogica.

– Erre valók a zöld leveleim. Ezekkel veszem ki a levegőből azt a gázt, amit ti és az állatok kilélegeztek, szén-dioxidnak hívják. Kell hozzá napfény is. Ebből készítem el a tápanyagot, amitől nőni tudok. A maradékot, az oxigént, amire nektek a légzéshez szükségetek van, a leveleimen át visszaengedem a levegőbe. Ezt hívják fotoszintézisnek.

– Nahát, szóval megmentettünk egy fát, és ennek köszönhetően van mit belélegeznünk – dicsérte meg magát Mumuka.

– De nem csak ez – tette hozzá a varázsfa. – A vizet, amit a gyökereimmel felszívok, elpárologtatom, és ezzel lehűtöm a környezetemet. Ezért olyan kellemes nyáron az árnyékomban.

Fogica és Mumuka másnap is kimentek a fához. És egyáltalán nem voltak egyedül. A fánál összegyűlt egész Rémfalva minden kísértete. Nem hittek a szemüknek, hogy kizöldült a fa. A fa azóta ugyan soha többé nem szólalt meg, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy mindenki megtudja, milyen varázslatosak valójában a fák. Még ha első ránézésre közönségesnek látszanak is. Néha azonban szükségük van a fatündéreikre, akik szeretettel gondoskodnak róluk. Vagy egy-két fogas kísértetre. Mert minden fa számít, és minden gondoskodást sokszorosan meghálál.