A róka és a holló

Egyszer volt, hol nem volt, egy éhes róka kóborolt a határban, és mindenfelé ennivaló után kutatott. Üres volt a gyomra, a pocakja már hangosan korgott.
– Jaj, ha legalább egy falatka sajtot találnék valahol! – sóhajtott, és tovább ballagott az erdőben.

Egyszer csak egy holló körözött a feje fölött. A csőrében egy jókora darab sajtot tartott, amit az imént csent el egy kis ház ablakpárkányáról. Leszállt egy vastag faágra, és falatozni kezdett. A sajtnak olyan finom illata volt, hogy a rókának menten összefutott a nyál a szájában.

Csak nézte, nézte a hollót az ágon, és tudta, hogy ki kell találnia valamit, ha meg akarja kaparintani azt az ínycsiklandó falatot. De hogyan? Fára mászni nem tudott. Ravasz volt viszont, és tudta, hogy mindenkire más hat. A hollónál a hízelgéssel próbálkozik.

Leült hát a fa alá, felemelte a fejét, és hízelegni kezdett:

– Ó, holló asszony, te vagy a legszebb az összes madár közül! Hogy csillog a fekete tollad, akár a selyem! És milyen büszkén tartod magad, mintha az ég királynője volnál! Csak egy a kár: azt beszélik, nem valami szép a hangod…

A hollónak nagyon tetszettek ezek a szavak. Majd szétvetette a büszkeség, de az utolsó megjegyzés bizony bosszantotta.
– Hogyhogy nem szép a hangom? – kérdezte sértődötten. – Mindjárt megmutatom, milyen gyönyörűen tudok énekelni!
És eszébe sem jutott, hogy csapdába sétál: nagyra tátotta a csőrét, hogy megmutassa, hogyan károg.

Abban a szempillantásban kiesett a sajt, és egyenesen a róka lába elé pottyant. A róka rávetette magát, felkapta, és már futott is vele a rókalyukba.

A holló ott maradt az ágon üres csőrrel, és magában azt mondogatta: „Ezt megérdemeltem. Legközelebb nem hagyom, hogy ilyen könnyen elcsavarja a fejemet egy kis hízelgés.”