A papírhajó, a légy és a szöcske

A tavon feltűnt egy kis papírhajó. Egy légy észrevette, és rászállt.

– Hű, kapitány leszek, és átvitorlázom ezt a tavat! – zümmögte.

Meghallotta ezt egy szöcske, aki ott a közelben, a parton napozott.

– Várj meg, légy, kell neked egy matróz! – kiáltotta, és felugrott a hajócskára.

A hajócska megbillent, de rendíthetetlenül úszott tovább. Nem sietett, csak ringatózott a víz tetején.

– Remek! Már matrózom is van! – örvendezett a légy. – Irány a túlpart!

Egy darabig így játszottak kapitányosdit meg matrózosdit, amikor meghallotta őket egy arra úszó ponty.

– Jaj, de szép hajótok van! Én is kapitány akarok lenni! – motyogta a ponty, és mielőtt a légy meg a szöcske figyelmeztethette volna, kiugrott a vízből, és ráhuppant a hajócskára.

A légy elrepült, a szöcske kiugrott a partra. A papírhajó a vizes, nehéz ponty alatt teljesen szétlapult. A ponty visszacsobbant a víz alá, és magával vitte az elázott papírt is, ami valaha hajócska volt.

A légy sírva fakadt, amikor látta, hogy nincs többé hajójuk.

– Ne sírj! – vigasztalta a szöcske. – Én is sajnálom, hogy nincs már hajónk. De úgysem tartott volna örökké. Így legalább jót játszottunk, és van mire emlékeznünk. Talán máskor, máshol megint találunk egyet.

– Igazad van, szöcske – ismerte el a légy, és kifújta az orrát egy nádlevélbe. – Minek rontanánk el a hajókázás emlékét egy figyelmetlen ponty miatt?

Alig mondta ki, a ponty a parthoz úszott. Kidugta a fejét, és így szólt:
– Bocsássatok meg, lányok, nem akartam elrontani a játékotokat. De tudjátok, mit láttam? Kicsit odébb, a tóparton gyerekek játszanak. Színes papírhajókat hajtogatnak, és vízre bocsátják őket. Ha igyekeztek, még felugorhattok valamelyik papírhajóra.

A légy és a szöcske megköszönték a pontynak a jó tanácsot, és gyorsan odébb siettek. A pontynak igaza volt: két gyerek papírhajókat eregetett a tóra.

– Enyém a kék! – zümmögte a légy, és arra a hajóra repült, amelyik a legmesszebb járt a parttól.

– Én a feketén leszek kapitány. Én ugyanis kalóz vagyok! – kiáltotta a szöcske, és a partról egyenesen a fedélzetre ugrott.

Így hajóztak ketten. A légy elhatározta, hogy egészen a túlpartig átkel a tavon. A szöcske azt kémlelte, nincs-e valahol egy sziget, ahol kalózkincs lehet elrejtve.

– Jó a szél! – kiabálta a légy. – Hamarosan a túloldalon leszek!

– Vigyázz, jobbról kacsák úsznak! Nem nekik van elsőbbségük? – kiabálta a szöcske.

– A kacsák biztosan kikerülnek. Vagy mégsem? Már majdnem a túlparton vagyok. Mi baj történhetne?

– Például eleredhet az eső – hápogta egy kacsa, miközben megkerülte a papírhajót.

A légy felnézett az égre. Tényleg beborult. Lehullottak az első esőcseppek, és úgy felkavarták a víz tükrét, hogy a hajócskák hintázni kezdtek.

– Vihar a tengeren! – kiáltotta a légy.

Az esőt egyáltalán nem szerette, mert vizes szárnnyal nem lehet repülni. A kis hullámzás viszont majdnem a partig sodorta.

– Célba értem, és irány a szárazföld! – zümmögte a légy.

A szöcske még nem ért partot, a hajója viszont már annyira teleszívta magát vízzel, hogy süllyedni kezdett.

– Mindenki hagyja el a hajót! – kiáltotta a szöcske, és egy hatalmas ugrással a légy után a partra szökkent.

Mindketten elbújtak egy ágon a levelek alá, ahol nem érte őket az eső. Nézték, hogyan esik, és örültek, milyen jól sikerült ez a nap. Hiszen az esős idő is szép. És ha megint kisüt a nap, biztosan körülnéznek majd, nem eregetnek-e valahol a gyerekek hajókat a vízre. Mert az aztán a legnagyobb móka!