A kisfiú, aki nagyon szeretett rajzolni

Volt egyszer egy kisfiú, aki mindennél jobban szeretett rajzolni. Tominak hívták, és az egész szobája tele volt papírral, filctollal, színes ceruzával, vízfestékkel, zsírkrétával, kőfestő filccel és még annyi mindenféle színessel, amennyit csak el tudtok képzelni.

Tomi ezekkel a színekkel nagyon szép képeket rajzolt. Odaadta őket a szüleinek és a rokonoknak, kitette őket a hűtőre meg a faliújságra, és csak festett, festett. Ez szép is volt. Csakhogy a papírra rajzolást Tomi hamar megunta. Valami különleges helyet keresett, ahová lerajzolhatná a képeit.

Egyszer a tévében látott egy festőt, aki a falra festett képet. Ez az! Tominak ezt rögtön ki kellett próbálnia. A falra nagyon jól lehetett rajzolni. Főleg a zsírkréta siklott szépen a sima falon. Egy fát egy-kettőre megrajzolt, alá egy elefántot meg egy zsiráfot, és még egy autót is. Aztán néhány virágot, de amikor egy cicát is akart, elfogyott a hely.

– Sebaj, a cicát rárajzolom az ajtóra – mondta magának Tomi, és pontosan így is tett. Aztán a szobából továbbment a folyosóra, a nappaliba és a konyhába. Itt-ott a padlóra is került valami.

Amikor anya és apa meglátta, majdnem elájultak.

– Tomi, a falra és a padlóra nem szabad rajzolni! – sopánkodott anya.

– Újra ki kell festenünk. És fel kell súrolni a padlót. Így olyan, mintha cirkuszban laknánk – mérgelődött apa.

– Tomi, gyönyörűen rajzolsz, de csak füzetbe és papírra rajzolj – mondta anya.

Tomi rábólintott, mintha értené, és ment tovább rajzolni. Amikor elfogytak a füzetei, a könyvekbe kezdett firkálni. És ekkor felfedezte, hogy a könyvekben és az újságokban vannak képek, amelyeket ki lehet „javítani”. Az egyik újságban például volt egy kalapos bácsi. Tomi rajzolt neki szemüveget, az orrából malacorrot csinált, a kalapjára pedig lángokat rajzolt, mintha égne a kalapja. Egy másik könyvben egy kisbabának vámpírfogakat rajzolt, és barna színnel piszkot pingált a pólyájára.

Hiába magyarázták a szülei, hogy vannak helyek, ahová tényleg nem szabad rajzolni, például a könyvek. Tomi mindig rábólintott, de aztán csak rajzolt tovább, ahová éppen kedve tartotta.

Még rosszabb lett a helyzet, amikor Tomi iskolába kezdett járni. Rajzolt az írásfüzetbe, rajzolt az ábécéskönyvbe, de még a táblára is, amikor a tanító néni kihívta. Az üzenőfüzetébe sorra írták, hogy rongálja a tankönyveket, és órán csak rajzolgat. Egyszer még a padra is rajzolt!

Talán még ennél is rosszabb lett volna, ha egy nyáron Tomi családja nem megy kirándulni a tóhoz. Tomi magával vitt egy fekete filctollat, mert valahol mindig akad egy hely, ahová rajzolni lehet valamit. A tóparton anya leterítette a pokrócot, felfújta az úszógumit, és elment kipróbálni, milyen meleg a víz. Tomi közben körülnézett, mire rajzolhatna malacot. A pokrócra nem, az úszógumira se, arról lemosódna. Talán egy fára? Megpróbálta, de a kérgen nem nagyon fogott a filc. Aztán meglátott nem messze, az árnyékban, egy nyugágyon egy fürdőnadrágos nagyapót. Ráadásul úgy tűnt, hogy a nagyapó mélyen alszik.

Tomi csendben odalopakodott az alvó nagyapóhoz, és malacot rajzolt a hasára, úgy, hogy a köldöke lett a malac egyik orrlyuka. A másikat Tomi mellé rajzolta. A nagyapó megmocorgott, ahogy valami csiklandozta. Biztosan azt hitte, egy légy bosszantja. Tomi gyorsan visszaszaladt a pokrócukra, biztonságba, és figyelte, ahogy a nagyapó felül, és a kifestett hasát nézi.

– Mi ez?! Miért van malac a hasamon? – csodálkozott a nagyapó.

Tomi csak kuncogott, hangosan nevetni nem mert.

A nagyapó azonban sejtette, hogy itt valami filctollas kis betyár szaladgál.

– Hókusz-pókusz, varázsolok: aki ezt a malacot rajzolta, kapjon ő is ugyanilyen malacorrot, mint ami a hasamon van!

Tomi megdermedt. Lehet, hogy egy varázsló nagyapót firkált össze? Gyorsan az orrához kapott. A kis pisze orrocskája sehol! Helyette malacorra lett. Odaszaladt a vízhez, hogy megnézze a tükörképét. Abban a pillanatban sírva fakadt.

– Miért is csináltam ezt? Miért nem hoztam magammal papírt? Soha többé nem rajzolok oda, ahová nem szabad – siránkozott, és nagyon bánta, amit tett. – Így mindenki ki fog nevetni. Hiszen úgy nézek ki, mint egy kismalac.

Nem kellett sokat várni, és a nagyapó, aki mindezt hallotta, elment fürödni a tóba. Ahogy alámerült, a malac lemosódott a hasáról. Még szerencse, hogy Tomi nem a kőfestő filcet hozta magával, az nem jött volna le ilyen könnyen. Így viszont a malac egy-kettőre eltűnt. És ugyanabban a pillanatban eltűnt Tomi malacorrocskája is.

Tomi gyorsan belenézett a vízbe, hogy megbizonyosodjon róla, az orra újra a régi. Úgy megkönnyebbült! Aznap már semmit sem rajzolt. Fürdött anyával és apával a tóban, kártyázott anyával a pokrócon, este pedig már aludt is, mire anya becsukta az esti meséskönyvet.

A rajzolást azért nem hagyta abba egészen. De megtartotta, amit megfogadott. Ezután már csak papírra rajzolt, és oda, ahová szabad volt. Soha többé nem firkált össze senkit, és senkinek semmit nem rajzolt oda. Félt, hogy megint pórul járna.

És ti, kedves gyerekek? Ti is szerettek rajzolni? Akkor csak oda rajzoljatok, ahová szabad. És soha senkire ne rajzoljatok semmit. Különben úgy járhattok, mint Tomi.

Jó éjszakát!