A két rendetlen manó

Egy kis házikóban lakott két manó, Rumli és Dumli. Ők ketten ki nem állhatták, ha rendet kellett rakniuk maguk után. Az egész egy eldobott kekszes papírral kezdődött.

– Nekem aztán semmi kedvem ezt felvenni, Dumli – mondja Rumli manó.

– Akkor hagyd ott. Legalább nem kell folyton a szemetet kivinni – felelte Dumli. Épp egy banánt evett meg, a héját is a háta mögé hajította. Szintén a földre.

És így tettek mindennel. Bármit kicsomagoltak, a hátuk mögé dobták, és ott hevert a padlón. Bárcsak csak a csomagolásról lett volna szó! Csakhogy a földre dobálták a maradék ételt, a szalvétát, amivel a szájukat törölték, sőt a használt papír zsebkendőket is.

El tudjátok képzelni, milyen borzasztóan nézett ki néhány nap múlva a házikójuk, és milyen rettenetes szag terjengett benne. A manók már derékig gázoltak a szemétben, játszani sem volt hol. Mindenütt rendetlenség. De ez még mindig nem zavarta őket. Behoztak egy hólapátot, amivel télen a havat szokás eltakarítani. Ahol helyre volt szükségük, ott egyszerűen félretolták a szemetet.

Egy hét múlva már nyakig ért a szemét. Ráadásul Rumli és Dumli a mosogatást is abbahagyta, úgyhogy folyton elbotlottak az edényekben. A rendetlenség alatt nem is látták őket a padlón. Az se zavarta őket, hogy nincs miből enniük. Csak édességet ettek, ahhoz nem kell tányér. Közben még dalolásztak és vihogtak is:

„Nincs már tányér, nincs már tál,

mosogatni? Ugyan már!

Merre nézek, rumli vár!”

A következő héten a manók már ki se láttak az ablakon. Csak nagy nehezen furakodtak át a rendetlenségen, amellyel a házikó a plafonig tele volt tömve. Mindenütt olyan szag volt, mint egy kukában. A manók már pucéran járkáltak, mert ki se mosták a ruháikat. A piszkosat a földre dobálták, tiszta pedig már nem maradt. És ekkor végre-valahára kezdte zavarni őket a dolog.

– Dumli! Hol vagy? Nem látlak!

– Itt vagyok, Rumli, jobbra a chipsmaradékos zacskóktól, balra a penészes tejes pohártól. És te hol vagy? A konyhában?

– Nem, nem, a fürdőszobában elbotlottam egy odaégett krumplis lábasban. Elestem, de szerencsére a koszos ruhák kupacára.

– Valami borzasztóan büdös itt, Rumli.

– De mi lehet az? – csodálkozott Rumli.

– Talán a régi zoknim. Vagy az a megromlott leves. Vagy nem mostuk ki a vécét. Rumli, úgy érzem, beteg leszek, olyan furcsán érzem magam – mondja Dumli.

– Nekem is rossz. Kavarog a gyomrom, émelygek. Mindjárt hányok. És melegem van, biztosan lázas vagyok.

Abban a szempillantásban, se szó, se beszéd, megjelent a jóságos takarítótündér, aki meghallotta kétségbeesett jajgatásukat.

– Hiszen ettől a rendetlenségtől betegedtetek meg! – szidta meg őket, alighogy megjelent.

Rumli és Dumli térdre akartak borulni, de a sok szemét között ez bizony nehezen megy. Kérlelni, könyörögni kezdtek, hogy a tündér segítsen rajtuk.

– Jóságos tündér, kérlek, segíts nekünk rendet tenni! Még elveszünk ebben a rendetlenségben és bűzben! – könyörögtek a manók.

– Segítek, de megígéritek, hogy ezentúl tisztán tartjátok magatokat, és rendet raktok magatok után. Különben itt hagylak benneteket a szemétben büdösödni örökre.

– Megígérjük, megígérjük! – kiabálták a manók egymás szavába vágva.

– Hát jó – mondta a tündér, előhúzta a varázstörlőkendőjét, háromszor meglengette jobbra, háromszor balra, aztán elkiáltotta magát:
– Rendetlenség innen-onnan, mire háromszor megperdülök, tűnj el nyomban!

Abban a pillanatban csodák kezdtek történni. A szemét a kukába repült, onnan pedig eltűnt, mert különben bele se fért volna. A ruhák maguktól ugráltak a mosógépbe, az edények elmosogatták magukat a mosogatóban, a szekrényből kiugrott a porszívó, és porszívózni kezdte a padlót, utána pedig ficánkolt a felmosó, és feltörölt.

Mire a tündér háromszor megfordult, az egész házikó olyan lett, mintha skatulyából húzták volna ki. Minden ragyogott a tisztaságtól és illatozott, a ruhák kimosva, szépen elpakolva a szekrényekben, az edények elmosva, a helyükön. Mégis…

– Itt még mindig büdös valami – szimatolt Dumli.

– Irány mosakodni! Mind a ketten! – parancsolta a tündér.

A manók olyan piszkosak és büdösek voltak a szeméttől, hogy fejenként négy szappant kellett elhasználniuk, mire egészen tiszták lettek. Megfürödve sokkal jobban érezték magukat, és a rosszullétük is elmúlt. Aztán leültek az asztalkához, megettek egy banánt, de a héját nem dobták a földre. Egyikük sem. Mind a ketten a kukába vitték. Tudták ugyanis, hogy másodszor a tündér már nem segítene, ők pedig megbetegednének a kosztól. Talán örökre el is vesznének abban a sok szemétben.