A béka és a bika

Egy tavacskában élt egyszer egy béka. Igazán nagy béka volt, nagyobb, mint a környék összes békája. Ezért azt hitte, hogy ő a legnagyobb a világon. Gyakran dicsekedett is, és nagyzolt, hogy nála senki sem nagyobb.

Egy napon egy bika jött inni a tavacskához. A béka csak ámult-bámult. Hát mégis van valaki, aki nagyobb nála?

– Hát te miféle nagy szörnyeteg vagy? – brekegett rá a bikára a nádasból, hogy az ijedtében majdnem félrenyelt.

– Bika vagyok, te kis béka.

– Kicsi?! Kicsi?! Én vagyok a legnagyobb az összes béka közül. És ha akarom, nagyobb leszek nálad is – mondta a béka beképzelten.

– Ugyan már, béka. Mindenkinek megvan a maga dolga. Maradj csak béka, ne akarj más lenni.

– Békának szívesen maradok. De nagyobb leszek nálad, bika – mondta eltökélten.

– Ne próbálkozz a lehetetlennel – mondta a bika, de a béka már fújni kezdte magát.

– Nagyobb leszek, mint ez a kő! – mondta a béka, és megint felfújta magát.

– Nagyobb leszek, mint te, bika!

És megint felfújta magát. Aztán újra. És még egyszer.

– És magasabb leszek, mint ezek a fák!

Pfff, pfff, pfff – fújta magát a béka tovább és tovább, míg egyszer csak hangosan PUFF! A béka úgy túlfújta magát, hogy egyszerre kiszállt belőle az összes levegő. Úgy repült át a levegőn, mint egy kipukkadt lufi, és csobb! – visszapottyant a tavacskába. Ugyanolyan kicsi lett, mint azelőtt.

A bika csak megcsóválta a fejét.

– Buta béka. Ha nem próbálkozott volna a lehetetlennel, és nem akart volna mindenkinél nagyobb lenni, nem járt volna így.

A bika aztán ivott egy jót, és elballagott. És ha néha túl nagynak érezte magát, például amikor nem fért be két egymáshoz közel nőtt fa közé, mindig eszébe jutott ez a béka. Eszébe sem jutott, hogy megpróbáljon kisebb lenni. Hiszen az lehetetlen. Jobb a fákat kikerülni. Az egészen jól megy.