Incsucsuna és a fekete ló

Messze innen, az indiánok földjén élt egy kislány. Hosszú, hollófekete haja volt, mindig két hosszú-hosszú copfba fonva. A fején tarka fejpántot viselt, abba tollakat tűzött. Incsucsunának hívták. Az anyukája és az apukája is indián volt, és magas sátrakban laktak.

Incsucsuna nagyon szeretett indiánként élni. Tudott tüzet rakni gyufa nélkül, és köveket festeni. Ahogy egy igazi indián lányhoz illik, értette az állatok nyelvét is. Amikor Incsucsuna nagyobb lett, próba várt rá. Minden indián lánynak saját lova volt. Mással nem is közlekedtek. A lovak voltak a legjobb barátaik és segítőik. Csakhogy az indiánok nem vásároltak lovat. Vadlovat kellett találniuk, megszelídíteni, és összebarátkozni vele. Ez pedig nem volt könnyű dolog. Pontosan ilyen próba várt Incsucsunára is. Meg kellett találnia a saját lovát.

Hónapok óta járt már ki az erdőn túli rétre, ahol néha-néha feltűntek a vadlovak. Az egyik nagyon megtetszett neki. Fekete volt, akárcsak az ő haja. A fényes sörénye csillogott a napfényben. Gyönyörű volt, és Incsucsuna nagyon szerette volna megszelídíteni. Ehhez azonban idő kellett, és sok-sok türelem.

Egy ideig csak figyelte a lovakat. Egyszer aztán leült egyenesen a rét közepére. Nyugodtan ült, és várt. Kis idő múlva patadobogást hallott. A földre tette a kezét, lehunyta a szemét, és érezte, hogyan remeg a föld a vágtató lovak alatt. Az egész ménes a rétre ügetett. Volt, amelyik a zamatos füvet legelte, volt, amelyik csak szaladgált, de a legfeketébb közülük Incsucsunát leste. Óvatosan közelebb jött, és megpróbálta megszaglászni.

– Csak nyugalom. Nyugodtnak kell lennem. Gyere, nézz meg, szépfiú, gyere csak – suttogta magában az indián lány, és meg sem moccant. Nem akarta elriasztani. Amikor a ló már majdnem odaért hozzá, horkantott egyet, és elszaladt. Incsucsuna azonban nem adta fel. Tudta, hogy türelmesnek kell lennie. Minden nap kiment a rétre, ott ült, és várta, hogy jöjjenek a lovak. Aztán hagyta, hogy a fekete ló figyelje, és néha megérintse. Mialatt a ló félénken próbált közelebb merészkedni, ő végig türelmesen és nyugodtan ült.

Egyszer, amikor Incsucsuna a réten ült, és a lovakra várt, hirtelen kiszaladt az erdőből egy farkas. A fiatal indián lány megdermedt. Ha futni kezd, a farkas utoléri. Ezért tovább ült, és remélte, hogy a farkas elmegy, vagy hogy meg tudja védeni magát. A farkas Incsucsuna körül szimatolt, és vicsorogva méregette. Ekkor az indián lány érezte, hogy dübörög a föld. Jöttek a lovak.

Amikor feltűntek a réten, és a fekete ló meglátta, hogy Incsucsuna középen ül, mellette pedig ott a farkas, egy pillanatig sem habozott, és odavágtatott hozzá. Elé állt, felágaskodott, és hangosan nyerített. Erősen rúgkapált, és a testével védte az indián lányt. A farkas megértette, hogy a ló védi Incsucsunát. Lesunyta a fülét, és elment.

Aztán a fekete ló a lány felé fordult, aki még mindig a földön ült, és nagy fejét óvatosan a kezéhez dörgölte. Incsucsuna simogatta, és örömében könnyek gördültek le az arcán. A fekete ló érte még a saját életét is kockára tette.

Olyan sokáig várta, hogy közelebb jöjjön. Olyan sokáig remélte, hogy egyszer megengedi, hogy megsimogassa. És most magától jött oda hozzá. Ő akarta így, sőt még meg is védte. A türelme meghozta gyümölcsét.

Ha ma átmész az indiánok földjén, láthatsz egy fiatal, nagyon csinos lányt hosszú fekete hajjal, aki egy gyönyörű fekete lovon lovagol. Nincs rajta nyereg, és kantár sem. Csak ül a hátán, és a sörényébe kapaszkodik. Bíznak egymásban, értik egymást, és vigyáznak egymásra.