Flip, a delfin és a jó pillanat

– Most?
– Nem, még ne.
– És most?
– Még várj.
– Na és most?
– Készülj! Most!

És abban a pillanatban Flip, a delfin kiugrott a vízből, aztán fejjel máris visszabukott a szélfodrozta tengeri hullámokba. Aztán még egyszer és még egyszer. A hullámok épp szembejöttek vele, és Flip úgy érezte magát, mint egy madár. Mintha a tenger fölött repülne.

De jó, hogy kivárta azokat a hullámokat! De jó, hogy hallgatott anyára! Most kedvére élvezheti őket, és nem sodorják el máshová. Ki a vízből, szép ívben a víz fölött, aztán vissza, fejest a vízbe.

– Ez csodálatos! – kiáltotta Flip mindenfelé, és élvezte a hullámokat meg a hűs vizet.

Minden delfin tudja, hogy ki kell várnia a jó hullámot. Nem szabad elsietni. Csak így talál jó irányt. Van azonban még valami, amiben a delfinnek türelmesnek kell lennie, és ki kell várnia a jó pillanatot. Ezt az ifjú Flip nemrég tanulta meg.

Egy napsütéses nyári napon történt. Flip a barátaival úszkált a tengerben. Gondtalanul ringatózott a hullámokon, amikor egyszer csak árnyék vetült rá.

– Fiúk, mi ez? – kérdezte Flip a barátaitól, és az árnyék felé nézett.

– Ez egy cápa! Vigyázat! – kiáltotta a legkisebb delfinke.

Flip és a barátai megijedtek. Látták, hogy egy hatalmas, erős hal úszik körülöttük. Nagy árnyékot vetett rájuk. Az árnyék a cápáé volt. Körbe-körbe úszta Flipet és a barátait, és nagyon megrémítette őket.

A kis delfinek mind érezték, hogy a cápa nem játszani akar velük. Tudták, hogy veszélyes, és bajt hozhat rájuk. Védelemre volt szükségük. Arra, hogy többen legyenek, és a jó pillanatban összezárjanak. Hívni kezdtek hát. Mindannyian különös hangot adtak ki, olyat, amit a szüleik biztosan meghallanak. Flip és a barátai nem hagyták abba a hívást, és a cápa sem hagyta abba a körözést.

Kis idő múlva messze a tengerben megláttak egy nagy delfincsapatot. A szüleik voltak azok. Meghallották a gyerekeik hívását, és a segítségükre siettek. Csakhogy nekik is el kellett találniuk a jó pillanatot: össze kellett zárniuk, és el kellett kergetniük a cápát. A cápának meg kellett értenie, hogy ők vannak többen, és nem félnek tőle.

A cápa megkerülte a kis delfineket, és veszélyesen közel úszott hozzájuk. Abban a pillanatban a felnőtt delfinek a kicsik elé álltak. Olyan gátat formáltak a testükből, hogy a kicsiket nem is lehetett látni. A cápa megtorpant. Meglepődött, honnan került ide ilyen nagy védelem. Tudta, hogy ezzel nem bír. Ekkora túlerőt nem támadhat meg. Kis idő múlva lesütötte a szemét, és elúszott. Amikor az árnyéka már elég messze járt, mindenki megkönnyebbült.

Flip és a barátai boldogok voltak, hogy ilyen bátor és okos szüleik vannak, a felnőtt delfinek pedig örültek, hogy összetartottak, és eltalálták a jó pillanatot a védekezésre. Flip remélte, hogy ha egyszer felnő, ő is ilyen lesz.