Csipkerózsika

Régen volt, nagyon régen, egy messzi-messzi országban élt egy király és a felesége. Bölcsen uralkodtak, a nép szerette őket. Csak egy bánatuk volt: sehogy sem született gyermekük.

Egy tavaszi napon a királyné a kertben üldögélt a tavacska partján. Nézte a sok állatot, ahogy éppen a frissen született kicsinyeik körül sürgölődnek. „Bárcsak nekem is lenne egy gyermekem, és gondoskodhatnék róla, ahogy ezek az állatkák!” – sóhajtotta.

Ekkor látta ám, hogy egy béka úszik felé egy tavirózsa levelén. Amikor odaért, egyszer csak emberi hangon megszólalt: „Teljesül a kívánságod, királyné. Jövő tavasszal neked is gyermeked születik.” Azzal beugrott a vízbe, és eltűnt, mielőtt a királyné egy szót is szólhatott volna.

És ami még hihetetlenebb: a titokzatos béka jóslata valóra vált. A következő tavasszal a királynénak tényleg kislánya született, szép, mint egy rózsabimbó. A királlyal együtt Csipkerózsikának nevezték el.

Akkora volt az örömük, hogy a király az egész országgal meg akarta ünnepelni. Olyan lakomát csapott, amilyet a királyság még nem látott. Meghívott mindenkit, aki csak eszébe jutott. A királyi asztalhoz a legközelebbi rokonokat ültette, és persze a jóstündéreket. Csakhogy tündérből tizenhárom volt a környéken, a királynak pedig csak tizenkét ünnepi aranytányérja, amelyből a királyi asztalnál enni szoktak. Így hát úgy döntött, hogy az egyik tündért nem hívja meg.

Eljött a nagy nap, és a várban meg a vár alatt is mindenki vigadott. Aztán a tündérek következtek, hogy megajándékozzák az újszülött királykisasszonyt. Sorban a bölcsőhöz léptek, és megjósolták, mi vár rá. Az egyik olyan mosolyt adott neki, amely minden szívet megolvaszt, a másik a tánc tehetségét, a harmadik olyan szépséget, amelynek nincs párja széles e világon.

Ekkor hirtelen kicsapódott az ajtó, és megjelent benne a tizenharmadik, meg nem hívott tündér. Gonosz vigyorral sietett a bölcsőhöz. „Ha betöltöd a tizenötödik évedet, megszúrod magad egy orsóval, és meghalsz!” – kiáltotta oda a kis Rózsikának. Aztán ugyanolyan dühösen, ahogy jött, ki is viharzott.

A teremben csend lett. Nyoma sem maradt a jókedvnek. A csendet csak a tizenkettedik tündér léptei törték meg, aki még nem jutott szóhoz. Odalépett Rózsikához, és így szólt: „Nem halsz bele a szúrásba. Csak mély álomba merülsz, és veled együtt az egész királyság. Az igaz szerelem csókja felébreszt majd téged is, és az egész országot is.” Ezzel enyhített ugyan az átkon, de ünnepelni már senkinek sem volt kedve.

A királynak csak egy dolog jutott eszébe, hogy megtörje a gonosz átkot: az egész országból elvitette az összes orsót. Nem fontak többé fonalat, máshonnan kellett hozatni. Telt-múlt az idő, Rózsika pedig nőtt, mint a gomba, és szép nagylány lett belőle. Mindig mosolygott, táncolt a vár termeiben, a szépségétől pedig elakadt az emberek lélegzete. Boldog volt, és mindenkihez kedves. Csakhogy minél nagyobb lett, a királyi szülei annál szomorúbbak voltak. Ahogy közeledett a tizenötödik születésnapja, észrevette, hogy az édesanyja szemében gyakran könny csillog, és hogy folyton vigyáz rá, minden lépésére elkíséri. Mégis mindenki azt mondta neki, hogy minden rendben van. Senki sem merte megmondani a kedves lánynak az igazat.

Elérkezett Rózsika tizenötödik születésnapja. A király és a királyné egy kis időre magára hagyták, hogy elhozzák az ajándékát. Rózsika kihasználta, hogy épp senki sem figyel rá, és elszaladt felfedezni a várat. Bejárta az összes termet, míg el nem jutott a régi toronyhoz. Felment a csigalépcsőn, és kinyitotta az ajtót. Odabent egy öregasszonyt látott, aki valami olyat csinált, amit ő még soha nem látott.

– Mit csinálsz itt, nénike? Miféle furcsa dolog ez? – kíváncsiskodott Rózsika.

– Hát mit? Fonok – felelte az öregasszony.

Rózsikának megtetszett a kis orsó, ahogy ide-oda pörgött. Ha tudta volna, mi az, és mi fenyegeti, talán elszalad. De mindenki titkolta előle a jóslatot, így gyanútlanul odalépett. Ahogy megérintette, megszúrta vele az ujját, és a gonosz jóslat beteljesedett. Rózsika elaludt, és vele együtt az egész királyság. Ez azonban nem közönséges álom volt, hanem átok, amelyből az ország nem ébredhetett fel csak úgy.

Teltek az évek, az évtizedek, és az alvó várról messze földön meséltek. Néha egy-egy bátor legény megpróbált bejutni, de eddig senkinek sem sikerült. Amikor már száz év telt el azóta, hogy Rózsika megszúrta az ujját az orsóval, a hír eljutott egy távoli királyságba, ahol meghallotta a fiatal Bálint királyfi. Épp akkor lett nagykorú, és úgy érezte, hogy egy elátkozott királyság megmentése éppen egy bátor ifjúnak való feladat.

Amikor odaért a mesebeli királyságba, át kellett vágnia magát a sűrű csipkebokrokon, amelyek az egész várat benőtték. Nem riasztották el sem a tüskék, sem a fáradság: kardjával jobbra-balra csapkodott órákon át, míg utat nem vágott a várig.

Az egész várban alvó embereket talált, de hiába rázogatta őket, egyiket sem tudta felkelteni. Végül észrevett egy csigalépcsőt, amely a torony nyitott ajtajához vezetett. Felment, és ott meglátta a legszebb lányt, akit valaha látott. Pedig látott már jó néhány királykisasszonyt! De őt sem tudta felébreszteni. Bálint először nem tudta, mihez kezdjen, aztán eszébe jutottak drága, bölcs nagymamája szavai: a gonosz varázslatot legyőzi a szeretet. Megcsókolta hát Rózsikát.

Abban a pillanatban a szép lány kinyitotta a szemét, és rámosolygott. A varázslat megtört, és Rózsikával együtt felébredt az egész királyság is. Nemsokára megtartották Rózsika és Bálint lakodalmát, és az orsóktól többé senkinek sem kellett félnie.