A sünike, aki félt a sötéttől

Volt egyszer egy erdő, és a szélén, egy hatalmas avarkupacban élt egy süncsalád. A legkisebb sünike azonban sok gondot okozott nekik. A sünök ugyanis főleg éjszaka, sötétben járnak ki, ez a kis sün pedig inkább késő délután sétálgatott, amíg be nem sötétedett. És tudjátok, miért? Mert félt a sötéttől. Egyszer aztán teljesen megfeledkezett az időről, és nagy sétára indult.

A nap már lemenőben volt, amikor a kis sünnek eszébe jutott, hogy egészen az erdő túlsó végéig elkóborolt. Hiszen így nem ér haza világosban! – ijedt meg. Amilyen gyorsan csak tudott, visszafelé iramodott. Csakhogy a sünök nem éppen gyorslábúak. A napocska lebukott a látóhatár mögé, a sün pedig még mindig messze járt otthonról.

A sünike lassan topogott az avarban, az utat már alig látta.

– Segítség, félek!

– Huhu, ne félj! – szólt le a bagoly egy magas fa ágáról. – Szép az éjszaka.

– Nem szép, hanem csúnya, sötét és ijesztő – sírdogált a sünike.

– Gyere utánam, megmutatom az utat a tisztásra – ajánlotta a bagoly, és leröppent a sünike elé.

Ahogy megígérte, alacsonyan repült a föld fölött, és mutatta a sünikének az utat a tisztásra. Ott már nem volt olyan sötét.

Sőt, egészen jól lehetett látni. Az égen ugyanis telihold világított, körülötte pedig csillagok ragyogtak.

– Jé, de szép! – ámult el a sün, és csak nézte az eget. – De nekem a sötét erdőn át kell hazamennem, oda a sűrű fenyőágak között se a holdacska, se a csillagocskák fénye nem jut be.

– És hol laksz? – szólalt meg néhány vékony hangocska. A sünike körülnézett, de senkit sem látott. Csak apró bogárkák zümmögtek a füle körül.

– Egy avarkupacban, az erdő túlsó végén – mondta szomorúan a sünike.

– Odáig nem találunk el, de az erdő közepén van egy szép tó. Gyere velünk, elvezetünk oda.

– De hát senkit sem látok. Hol vagytok? És kik vagytok?

A fák között egyszerre csak kigyúlt néhány ragyogó pötty.

– Itt vagyunk, mi vagyunk a szentjánosbogarak.

– Jaj, de szépek vagytok! – csodálta őket a sünike, és hagyta, hogy a kis fényeik átvezessék a sötét erdőn.

A tónál tényleg gyönyörű volt. A hold és a csillagok tükröződtek a vízen, a szentjánosbogarak az alvó virágok körül röpködtek, a békák pedig brekegve fújták éjszakai dalukat.

– Mindig azt hittem, hogy éjszaka csak sötét van és csend. Eszembe sem jutott, hogy az éjszaka ilyen szép is lehet – sóhajtott a sünike. – De még jó darab út vár rám hazáig.

A sünike feje fölött átsuhant egy denevér.

– Tudom, hol laksz. Az én otthonom nincs messze a tiédtől – suttogta a denevér, és kivezette a sünikét az erdő szélére.

– Köszönöm nektek, barátaim! Itthon vagyok! Ott már látom az avarkupacot, amiben a házikónk van! – örvendezett a sünike, és hazafelé topogott.

Mielőtt azonban bebújt volna az avarba, még egyszer utoljára felnézett a csillagos égre, a holdacskára és a távolban pislákoló szentjánosbogarakra.

– Igaza volt a bagolynak, az éjszaka tényleg gyönyörű és varázslatos. Sokkal izgalmasabb, mint a nappal, azt már úgyis jól ismerem. Mától én is éjszaka járok majd ki, mint a többi sün.