A pásztorfiú és a farkas

Volt egyszer egy kis hegyi völgy, és fölötte egy nagy, zöldellő legelő. Jakab, a pásztorfiú minden reggel oda hajtotta ki az egész falu birkáit. Ügyes gyerek volt, a birkák szót fogadtak neki, és a falubeliek megbíztak benne. Csak egy dolog bántotta. A legelőn rettenetesen unatkozott.

A birkák legeltek, a fű nőtt, a felhők úsztak az égen, Jakab pedig ült egy kövön, és bámult maga elé. Nap nap után ugyanaz.
– Bárcsak történne legalább valami! – sóhajtott fel egyszer, és bedobott egy kavicsot a patakba.

Ekkor támadt egy ötlete. Felugrott a kőre, a szája elé tette a kezét, és torkaszakadtából elkiáltotta magát:
– Farkas! Farkas! Segítség, elviszi a birkáimat a farkas!

Lent a faluban mindenki abbahagyta a munkát. A kovács eldobta a kalapácsát, a pék lisztes kézzel rohant ki, Mari néni, a szomszédasszony felkapta a seprűt. Lihegve futottak fel egészen a legelőig.
– Hol van? Merre szaladt? – kiabálták egymás szavába vágva.

Csakhogy a birkák nyugodtan legeltek, Jakab pedig a hasát fogta nevettében.
– Nincs itt semmiféle farkas! Csak vicceltem!

A szomszédok összenéztek, és megcsóválták a fejüket.
– Ilyet nem szabad, Jakab – mondta szigorúan a kovács. – A farkassal nem viccelünk.
Azzal visszamentek a faluba.

Jakabnak viszont nagyon tetszett a nagy felfordulás. Pár nap múlva, amikor megint unatkozott, felmászott a kőre, és újra kiabálni kezdett:
– Farkas! Farkas! Most tényleg itt van!

A falubeliek megint mindent otthagytak, és megint felszaladtak a hegyoldalon. A pék útközben elhagyta a sapkáját, Mari néni pedig lehorzsolta a térdét. Fönt pedig megint semmi, csak a birkák meg egy nevetgélő pásztorfiú.

– Másodszor már nem hiszünk neked – mondta Mari néni, és a térdét dörzsölgette. – Aki egyszer hazudik, annak nehezen hisznek, még ha igazat mond is.
Jakab csak vállat vont. Hiszen olyan jó móka volt!

Aztán eljött egy őszi este. A nap lebukott a domb mögött, a birkák lassan összehúzódtak, és az erdőből egyszer csak előbukkant egy szürke, bozontos fej. Sárga szem, hegyes fül. Ezúttal igazi farkas volt.

Jakab falfehér lett. Felugrott a kőre, és ahogy a torkán kifért, úgy kiabált:
– Farkas! Farkas! Segítsetek, kérlek! Most tényleg itt van!

Lent a faluban hallották. A kovács felnézett az üllőről, a pék kikukucskált az ablakon.
– Már megint az a Jakab – legyintettek. – Kétszer már jót nevetett rajtunk, harmadszor nem ugrunk be neki.
És senki sem mozdult.

A farkas közben a birkák közé rontott. Azok szanaszét futottak, bégettek, és ugráltak a köveken át. A farkas elkapta a legkisebb bárányt, és eltűnt vele az erdőben. Jakab ott állt a legelő közepén, egész testében remegett, és sírt.

Késő este, amikor a birkák nem tértek haza a faluba, Jakab nagyapja lámpással a kezében felment a legelőre. Ott találta az unokáját egy kő mellett összekuporodva.
– Kiabáltam – szipogta Jakab. – Kiabáltam, de senki sem jött.

A nagyapa leült mellé, és megsimogatta a haját.
– Az emberek azért nem jöttek, mert már nem hittek neked, kisfiam. A bizalom olyan, mint egy kis bárány. Könnyen elvész, és sokáig kell keresni.

Aztán egész éjjel járták a hegyoldalakat, világítottak a lámpással, és hívogatták a birkákat. Reggelre újra együtt volt a nyáj, csak egy hiányzott: a legkisebb bárányka. Amikor pedig felkelt a nap, halk bégetést hallottak az erdőszéli bozótból. Ott volt a bárányka, maszatosan és rémülten, de élve. A farkas útközben elengedte, amikor megijedt a nagyapó lámpásától.

Attól fogva Jakab soha többé nem kiabált olyat, ami nem volt igaz. Ha pedig unatkozott a legelőn, inkább furulyát faragott. Sokáig tartott, de a falubeliek végül újra hittek neki. És képzeljétek, azon a legelőn soha többé nem mutatkozott farkas. Talán félt attól a szép muzsikától, amit Jakab minden este jó éjszakára furulyázott a birkáknak.