A lidércleányok és az elveszett medál

Nati és Emma már nagyon várták, hogy a szüleikkel nyaralni menjenek. Minden évben egy kis hegyi házikóba utaztak, ahol annyira szerettek lenni. Alig értek oda, a szülők nekiláttak kipakolni. A lányok viszont már azt tervezgették, hogy kimennek az erdőbe, amely rögtön a kerítés mögött kezdődött.

A fák között estefelé különös fény szokott lenni, és azt mondták, néha lidércleányok is feltűnnek ott. A régi babonák sok mindent meséltek róluk, például hogy letérítik az embert az útról, vagy hogy csak a mocsarakban bukkannak fel.

A szülők azonban mindig elmagyarázták nekik, hogy ezek csak régi történetek, és az erdei fényecskéktől nem kell félni, sőt bízni is lehet bennük. Emma és Nati így nem nagyon tudták, mit higgyenek. Az erdő ugyanis nagynak tűnt nekik, sötétben pedig még egy kicsit kísértetiesnek is.

Amikor a lányok este visszaértek a házikóhoz, leültek az eresz alatti padra. Nati észrevett egy kis dobozt a polcon.
– Mi ez? – kérdezte.
Anya elmosolyodott, és kinyitotta. Benne egy régi ezüstmedál volt, rajta egy belevésett virágocska.
– A nagymamámé volt. Azt mondta, szerencsét hoz neki – magyarázta. A lányok egy darabig nézegették, aztán anya visszatette a szép kis dobozba.

Másnap Emma kölcsönkérte, hogy jobban megnézhesse. Natival sétálni mentek az erdőbe, és magukkal vitték. A belevésett virágocska olyan volt, mint egy rózsabimbó, és a medál nagyon tetszett nekik. Csakhogy a hazafelé úton Emma valahol elhagyta. Natival fél óráig keresték, de sajnos nem találták. Nem akarták, hogy anya szomorú legyen, ezért egyelőre nem szóltak neki. Úgy döntöttek, hogy vacsora után újra kimennek az erdőbe, és még egyszer megpróbálják megkeresni, mielőtt teljesen besötétedik.

A fák között már szürkült, de az ösvényt még látni lehetett. Egyszer csak az ösvény szélén megjelent egy kis fényecske. Halványan pislákolt, mintha fel akarná hívni magára a figyelmüket. Nati megállt.
– Látod? – suttogta.

Emma bólintott:
– Egy lidércleány.
Úgy tűnt, ez nem olyan lidérc, mint a babonákban, amelyik letérítené az embert az útról. A fényecske az ösvény mellett maradt, és egyszer sem kanyarodott be a sűrű erdőbe. Alacsonyan lebegett a moha fölött, mintha meg akarná mutatni, merre menjenek tovább.

Nati és Emma egymásra néztek, és már tudták, mit tegyenek. Elindultak a lidércfény után. Néhány lépés után a fényecske lelassult, és megállt egy sekély mélyedésnél a mohában. A tűlevelek és a moha között megcsillant valami.

Emma letérdelt, hogy jobban lássa – és akkor újra megvillant.
– Ez az! – kiáltotta boldogan, és óvatosan felemelte a medált, amelyet délután elveszített.

Nati a kis fényre nézett, amely ott maradt mellettük, és nyugodtan pislákolt. Mintha azt akarta volna mondani: „Na, megvan, most már menjetek szépen haza.”

Hazafelé menet észrevették, hogy több fényecske is ott pislákol körülöttük. Csendben lebegtek az ösvény mentén, mint kis fénycseppek, amelyek a biztonságos úton tartják az embert.

Amint a lányok kiértek az erdőből, a fényecskék megálltak a fák között. Tovább nem kísérték őket. A lányok a kerítésnél megálltak, és még egyszer visszanéztek az erdőre. Ezúttal nem féltek, inkább valami különös nyugalmat éreztek.

– Apának igaza volt – mondta halkan Nati. – A lidércleányok egyáltalán nem félelmetesek. Inkább vigyáznak, hogy senki el ne tévedjen.

Emma a markába szorította a medált, és elmosolyodott. Újra megvolt – és közben rájöttek, hogy az erdő nem is olyan mély és félelmetes, mint amilyennek sötétben néha látszik. Lehet békés és csendes is, és tud utat világítani, amikor az embernek szüksége van rá.