A kis öreg mozdony, aki új otthont talált

Egy kis vasútállomás szélén három mozdony álldogált. Villám, a fényes villanymozdony, amely úgy száguldott a síneken, mint a szél, mellette egy termetes tehermozdony billegett mély brummogással, néhány vágánnyal arrébb pedig egy apró, idősebb mozdony állt. Jozefinnek hívták.

A többiekkel ellentétben a kéménye körül volt egy kis korom, a futóművén néhány karcolás, és már annyi éve járt, hogy hosszú estéken át mesélhetett volna róla. Jozefin ugyan lassabb volt már, de mindig megbízható. És valaha ő volt az állomás büszkesége.

Az utóbbi időben azonban csak sietséget látott a fűtőházban. Siettek az emberek, és siettek a vonatok is. Az emberek mindenhová gyorsabban akartak odaérni, a modern vonatok pedig olyan halkan jártak, hogy Jozefinka néha meg sem hallotta, amikor befutottak. Ő bezzeg nem kapkodott az útján, és közben néha hangosan fel is fújtatott.

Amikor nézte, ahogy a többi mozdony egyik utat a másik után teszi meg, és még pihenőt sem kell tartaniuk, kisebbnek érezte magát, mint máskor. És bár hangosan soha ki nem mondta volna, félt, hogy egyszer valaki úgy dönt: itt már nincs neki hely. A mozdonyvezetőjét, aki attól a pillanattól ismerte, hogy először kigördült a fűtőházból, Károlynak hívták. Ő is szomorúbb volt mostanában, mert látta, hogy Jozefinnek már nem jut annyi munka, mint régen.

Másnap reggel a kedvenc útvonalán járt, a halastóig. Lassan ment, de biztonságosan. A tehermozdony barátságosan biztatta, hogy menni fog, a villanymozdony útközben odaintett neki – és ez egy kicsit felvidította Jozefinkát. Visszafelé azonban kiderült, hogy tényleg nem bírja már a többiek iramát. Utolsónak futott be, fáradtan és szomorúan. A fűtőházban halkan suttogták, hogy ideje volna kiselejtezni.

Károly hazafelé leült egy padra a sínek mellett, és azon gondolkodott, mi lesz vele. Amikor letelt a műszakja, végigjárt néhány ismerőst a faluban, és óvatosan kérdezgette, nem kellene-e valakinek egy öreg mozdony – mondjuk látványosságnak, műhelynek vagy egy kis múzeumnak. Sokféle választ kapott, de sajnos senkinek sem kellett az öreg mozdony. Károly mégis megfogadta, hogy nem adja fel. Jozefinka többet érdemelt annál, hogy elfeledve álljon valahol egy kerítés mögött a bokrok között.

Másnap, amikor a nap rásütött a sínekre, egy fiatalember jött az állomásra. Jozefin körül sétálgatott, megsimogatta az oldalát, bekukkantott a vezetőfülkébe, és mosolygott. Károly kíváncsi volt, ki lehet ez a fiatalember. Az pedig elárulta neki, hogy egy öreg mozdonyt keres, amelyet rendbe hozhatna, és kis kávézót alakíthatna ki belőle az erdő szélén.

Károly arca fülig érő mosolyra húzódott. Lelkesen mesélni kezdett, mióta jár Jozefinka, merre vezetett az első útja, és milyen gyakran indult útnak. Meg kellett győznie a fiatalembert, hogy ő az igazi. Így új életet szerezhetett neki: másmilyet, mint a vasútvonalon, de nyugodtat, éppen olyat, amilyet megérdemel.

És így is lett. Jozefinka már nem versenyez a gyors szerelvényekkel, hanem egy csendes zsákvágányon áll a falu mögött. Bent kávé, kuglóf és fa illata száll. A gyerekek rajzokat festenek rá, az idősebbek pedig emlegetik, hogyan találkoztak vele valaha a vonalon. Így Jozefinka végre megtalálta a helyét, ahol jól érzi magát, és ahová az emberek szívesen ellátogatnak.