Szent Márton mesél

Sziasztok, gyerekek! Szent Márton vagyok, és ma elmesélem nektek a történetemet. Megtudjátok, miért ünneplik a Márton-napot újborral és sült libával, és honnan ered a patkó alakú sütemény. De kezdjük szépen az elején.

Amikor azon gondolkodtam, mi legyek, ha nagy leszek, édesapám ragaszkodott hozzá, hogy katona legyek, mint ő. Örömet akartam szerezni neki, így harcos lett belőlem. Volt páncélom, piros köpenyem, lovam és… igazából ennyi. Nem volt sok, de eszembe sem jutott panaszkodni.

Hamarosan megtudtam, hogy vannak, akiknek még ennyi sincs. Ahogy visszafelé tartottam a városba, épp a városkapunál találkoztam egy öregemberrel, akin csak egy szakadt nadrág volt. Reszketett a hidegtől, mint a nyárfalevél. Rám nézett, és felém nyújtotta a kezét. Koldus volt, pénzt kért.

– Nincs mit adnom – mondtam neki, de ekkor eszembe jutott valami.

Leugrottam a lóról, kirántottam a kardomat, és kettévágtam a köpenyemet. Hiszen elég nagy volt ahhoz, hogy mindkettőnknek jusson belőle.

Azon az éjszakán álmot láttam. Megjelent benne Jézus, a köpenyem felébe burkolózva.
– Köszönöm, Szent Márton, te, aki jót cselekszel.

Másnap hazaindultam. Nem akarok többé katona lenni, nem akarok senkivel harcolni. Segíteni akarok az embereken. Ezért vagyok a világon. Ahogy átlovagoltam egy falun, néhány gyerekkel találkoztam. Éhesek voltak, és ennivalót kértek. A lovam abban a pillanatban felkapta a fejét, és felemelte a lábát. Arra gondoltam, hogy valami beleszúródott a patájába. Megnéztem a lábát, de a patkója a kezemben maradt.

– Tessék, fogd meg, légy szíves – fordultam egy barna szoknyás kislányhoz.

– Köszönöm, uram! Nagyon finom!

Micsoda? Megette a patkót? Felnéztem. Nem a patkót ette. A patkó a kezecskéjében édes, puha diós patkóvá változott. Újra megnéztem a ló lábát. A patkó megint ott volt rajta.
Így etettem meg a gyerekeket patkókkal. Olyan boldogok voltak, és én is, hogy segíthettem nekik.

Hamarosan híre ment az emberek között, hogy jót teszek. Elhatározták, hogy szentté avatnak.
Bolondok, hiszen csak azt teszem, ami helyes. Szívesen csinálom, és nem kérek érte semmit. Nincs miért szentet csinálni belőlem. Megköszöntem, és nemet mondtam, de az emberek még jobban erősködtek. Azt mondták, akár erővel is elcipelnek arra az ünnepségre, ahol felszentelnek. Azt már nem, majd én elbújok előletek, gondoltam. Csakhogy a közelben semmi sem volt, ami mögé el lehetett volna bújni. Csak egy libakarám.

– Csitt, lányok – csitítgattam a libákat, miközben hason csúsztam be közéjük. – Lefekszem itt egy kicsit közétek, jó? Szépen kérlek, maradjatok csendben, hogy ne találjanak meg az emberek.
Csakhogy a libák, mintha csak összebeszéltek volna, hangos gágogásba kezdtek. Így elárultak, és akarva-akaratlanul szent lettem.

Azt mondják, 81 évet éltem. Ma is borral emlékeznek rám, mert olyan vidéken haltam meg, ahol sok szőlőt termesztettek.

És még nem is meséltem, hogy is volt ez a fehér lovammal. Régebben pej lovam volt. A fehér lovat csak az ünnepemre tartogatom, amikor november 11-én leesik a hó. Mert akkor azt mondják, hogy Márton fehér lovon jött. De idén talán az istállóban hagyom, és nem hozok havat. Viszont sok havat kívánok nektek télen, hogy jókat hógolyózhassatok, szánkózhassatok és síelhessetek.

Jövőre megint nagyon várom, hogy találkozzunk. Minden jót, gyerekek!

Szeretettel:
a ti Szent Mártonotok