A dzsungel könyve: Maugli

Messze-messze Indiában, ahol akkora fák nőnek, mint a templomtornyok, és a liánok egészen a földig lógnak, terül el a nagy dzsungel. Tigrisek, elefántok, majmok, kígyók és farkasok laknak benne. Ott mindenkinek be kell tartania egy régi-régi törvényt, amit úgy hívnak: a Dzsungel Törvénye. Ez a mese egy kisfiúról szól, akit erre a törvényre az állatok tanítottak meg. Maugli volt a neve, és egy angol író, Rudyard Kipling találta ki A dzsungel könyvében.

Egy meleg estén Farkasapa felébredt a barlangjában, a Szióni-hegyekben. Nyújtózkodott, ásított egy nagyot, és indult volna ki az éjszakába. Mellette feküdt Farkasanya, körülötte pedig négy nyüszítő kölyök bújt össze. Ekkor a völgyből hosszan elnyújtott, mogorva morgás hallatszott.
– Ez Sír Kán – dörmögte Farkasapa. – Az a sánta tigris megint az emberek faluja körül ólálkodik. Ebből semmi jó nem sül ki.

Alig mondta ki, a barlang melletti bokorban megzörrent valami. Farkasapa lelapult, de a sűrűből nem állat lépett elő. Egy kicsi, barna emberkölyök állt ott. Pucér volt, épphogy csak tudott járni, és amikor meglátta a farkast, nem sírta el magát, hanem rákacagott.

– Emberkölyök? – csodálkozott Farkasanya. – Hozd ide!
Farkasapa óvatosan a szájába vette a kisfiút, olyan gyengéden, hogy még csak meg sem karcolta, és letette a barlangban. A kicsi rögtön befurakodott a kölykök közé, odabújt a meleg bundához, és elégedetten csámcsogott egyet.

Hirtelen elsötétült a barlang bejárata. Maga Sír Kán dugta be a fejét és a vállát a nyíláson. Tovább nem fért be, a barlang túl szűk volt egy tigrisnek.
– Erre szaladt egy emberkölyök – morogta. – Az enyém. Adjátok ki!

Farkasanya felugrott, és a szeme úgy világított a sötétben, mint két zöld hold.
– Nem kapod meg, Sír Kán! Velünk fog élni, és a falkával fog futni. Maugli lesz a neve, az azt jelenti: kis béka, mert olyan pici, és egy szál szőr sincs rajta. Most pedig kotródj vissza, ahonnan jöttél!

A tigris tudta, hogy egy dühös farkasanyával a szűk barlangban nem boldogul. Kihátrált, és visszamordult:
– Majd meglátjuk, mit szól ehhez a falka! Az a kölyök egyszer úgyis az enyém lesz!

Amikor feljött a telihold, a farkasok elvitték a kicsinyeiket a Tanácssziklához. Ott gyűlt össze az egész falka, hogy megnézze az új kölyköket. A legmagasabb kövön Akela feküdt, a nagy szürke farkas, aki a falkát vezette.
– Jól nézzétek meg, farkasok! – kiáltotta. – Jól nézzétek meg!

A szikla mögötti sötétből morgás hangzott fel:
– Az a kölyök az enyém! Mit keres egy emberkölyök a falkában?
Néhány fiatal farkas elbizonytalanodott. A Dzsungel Törvénye ugyanis azt mondja, hogy ha a falka nem tud megegyezni egy kölyökről, akkor ketten kell szót emelniük mellette, akik nem a szülei.

Ekkor feltápászkodott Balu, az álmos barna medve. Ő volt az egyetlen, aki nem volt farkas, mégis eljárhatott a tanácsra, mert ő tanította a kölyköket a Dzsungel Törvényére.
– Én szót emelek az emberkölyök mellett – dörmögte. – Senkinek sem árt. Hagyjátok a falkában, majd én tanítom.

– Kell még egy hang – mondta Akela.
Ekkor nesztelenül besurrant a körbe Bagira, a fekete párduc. A dzsungelben mindenki tartott tőle egy kicsit, mert erős volt és fürge. A hangja viszont olyan lágy volt, mint az erdei méz.
– A Törvény azt mondja, hogy egy kölyköt ajándékkal ki lehet váltani – mondta. – Tőlem olyan lakomát kap a falka, amit sosem felejt el. Csak fogadjátok be magatok közé Mauglit.

A farkasok egy darabig sutyorogtak, aztán beleegyeztek. Sír Kán dühösen belebőgött az éjszakába, és elsántikált.
– Csak bőgj – mormolta Bagira. – Majd meglátod, ha ez a kölyök felnő!

Így cseperedett fel Maugli a farkasok között. A farkaskölykök a testvérei lettek, és Farkasanya ugyanúgy nyalogatta, mint a többieket. Balu mindenre megtanította, amit egy kölyöknek tudnia kell a dzsungelben. Hogyan lehet megkülönböztetni a korhadt ágat az éptől. Hogyan kell illedelmesen köszönni a vadméheknek, ha az ember meg akarja kóstolni a mézüket. És mindennél fontosabbak voltak a Mesterszavak, amelyekkel bármelyik állattal szót lehet érteni: „Egy vérből valók vagyunk, te meg én.” Balu szigorú tanító volt, és Maugli néha unatkozott, de a szavakat hamar olyan jól megtanulta, hogy madárnyelven és kígyósziszegéssel is el tudta mondani őket.

Maugli még ennél is jobban szeretett Bagirával heverészni egy meleg faágon. Egyszer a párduc megmutatott neki az álla alatt egy kis kopasz foltot.
– Ezt a nyakörvtől kaptam – mondta halkan. – Emberek között születtem, a királyi ketrecben, Udaipurban. Egy éjjel feltörtem a zárat, és elszöktem a dzsungelbe. Ezért ismerem az embereket. És ezért tudom, hogy te, kistestvérem, egyszer visszatérsz hozzájuk.

Balu csak egyvalamitől óvta Mauglit: a majomnéptől, a Bandar-logtól. A majmok a fák koronájában élnek, folyton fecsegnek, hencegnek, és mindent rögtön elfelejtenek. Nincs semmiféle törvényük, és a dzsungelben senki sem áll szóba velük. Csakhogy a majmok megkedvelték Mauglit. Egyszer délben, amikor Baluval és Bagirával szundikált, megragadták a kezénél és a lábánál fogva, és a fák tetején át elvitték messzire, egészen egy régi, elhagyott városig a dzsungel közepén.

A félelme hamar elmúlt. Meglátta, hogy a fák fölött Csil, a kánya köröz, és madárnyelven odakiáltott neki:
– Egy vérből valók vagyunk, te meg én! Mondd meg Balunak és Bagirának, hova visznek a majmok!
Csil átadta az üzenetet. Balu és Bagira rögtön a nyomába eredtek, és útközben segítséget kértek az öreg kígyótól, Kától. Ká hatalmas sziklapiton volt, olyan hosszú, mint egy fa, és a majmok mindennél jobban féltek tőle.

A romos városban úgy nyüzsögtek a majmok, mint a legyek. Bagira és Balu bátran szembeszálltak velük, de ketten nem bírtak volna el ennyivel. Ekkor a kövek közül csendesen előbukkant Ká. Csak felemelte a fejét és sziszegett egyet, a majmok ijedtükben elnémultak, szétszaladtak a falakon, és többé nem jöttek vissza. Maugli kígyónyelven köszönte meg neki:
– Egy vérből valók vagyunk, te meg én.
Ká lassan elmosolyodott.
– Szóval te vagy az a kis béka. Jól jegyezd meg, ki segített rajtad ma.
Balu pedig hazafelé csak dörmögött:
– Látod, hova vezet, ha olyasvalakivel barátkozol, akinek nincs semmiféle törvénye.

Teltek az évek, és Maugliból erős, fürge fiú lett. Akela megöregedett, és Sír Kán ezt kihasználta. Összebarátkozott a fiatal farkasokkal, és azt suttogta nekik:
– Miért egy vén farkas vezet titeket? És miért fut veletek egy emberkölyök? Hiszen még a szemébe se tudtok nézni.
Ez igaz volt. Egyetlen állat sem bírta sokáig állni Maugli tekintetét.

– Sír Kán a falkát ellened akarja fordítani – mondta Bagira. – De az állatok egy dologtól félnek: a Vörös Virágtól. Az emberek tűznek hívják. Hozz belőle a faluból!
Maugli éjjel odalopakodott a kunyhókhoz, elvett egy agyagfazekat izzó parázzsal, és a dzsungelig vezető úton végig száraz gallyakkal etette, hogy ki ne aludjon.

Egyszer Akela vadászat közben nem tudott lépést tartani a fiatal farkasokkal, és a következő tanácson a falka új vezért akart. Sír Kán fellépett a sziklára, és rámordult a farkasokra:
– Adjátok ki az emberkölyköt!
Maugli kiállt a kör közepére, a fazékba dugott egy száraz ágat, és az fényes lánggal lobbant fel. A farkasok hátraugrottak. Maugli meglóbálta az égő ágat, és a szikrák megperzselték Sír Kán bajszát. A tigris felnyüszített, mint egy kismacska, megfordult, és elszaladt, mélyen be a dzsungelbe.

– Most már látom, hogy ember vagyok – mondta Maugli. – Elmegyek az emberekhez. De Akelát senki ne bántsa! Úgy éljen, ahogy kedve tartja.
Ekkor valami nedves gördült le az arcán.
– Mi ez, Bagira? Meghalok? – kérdezte ijedten.
– Nem, kistestvérem – mondta halkan a párduc. – Ezek csak könnyek. Az embereknek vannak ilyenek. Hadd folyjanak.

Maugli elbúcsúzott Farkasanyától és a farkastestvéreitől. Megölelte Balut és Bagirát is, és megígérte, hogy visszajön a dzsungelbe. Aztán lement a dombról a faluba, hogy megismerje azokat a titokzatos lényeket, akiket embereknek hívnak. Hogy mi minden történt vele ott, arról majd máskor mesélek. Jó éjszakát!