A vadrózsa

Hol volt, hol nem volt, állt egyszer egy kastély. Abban élt egy öreg király, akinek volt egy lánya. A királylánynak különös adottsága volt: tudott parancsolni az időjárásnak. A királylány gondosan őrizte ezt a titkát, és sokáig minden kérőt elutasított.

Egy este a király magához hívatta, és így szólt:
– Drága lányom, én már öreg vagyok és beteg. Nem szeretném, ha egyedül maradnál a világon. Hogy átadhassam neked a királyságot, keresned kell egy jó férjet, aki bölcs király lesz. De gondosan válassz!

A királylány nem nagyon lelkesedett, de tiszteletben tartotta apja kívánságát. Sokáig gondolkodott, hogyan tehetné próbára a kérőit. Épp elkészült a tervével, amikor megérkezett a kastélyba a szomszéd királyság hercege. Meghajolt, és így szólt:
– Fenséges királykisasszony, Edvárd herceg vagyok. Országunk gazdag, népünk boldog. Régóta vártam erre a pillanatra, mert szebb hölgy nincs a világon. Azért jöttem, hogy megkérjem a kezét, és bármit megteszek, hogy elnyerjem.

– Nos, ha ön ilyen bátor, és méltó rá, hogy erős uralkodó legyen, van egy feladatom a számára. Messze a tengeren túl van egy sziget, ahol egy vadrózsa nő. Ez a világ legritkább rózsája. A szirmai kékek, a tövisei pirosak. Adok önnek egy térképet, és ha elhozza nekem azt a rózsát, a kezem az öné – mondta ki a királylány a feltételét, és a herceg bólintott. A királylány átadta neki a térképet, ő pedig hosszú útnak indult.

Edvárd azt gondolta, nem lehet olyan nehéz ez az út. Azt azonban nem sejtette, milyen csapdákat készített neki a királylány. Felült a paripájára, és nekivágott a magas hegyeknek. Ahogy haladt, a szél egyre hidegebb lett, és sűrű hóvihar kerekedett. A herceg csodálkozott, hogy tavasszal ilyen sűrűn esik a hó, és egészen átfagyott. Vacogott, és a lova is alig bírt továbbmenni. Végül egy öreg kunyhóhoz értek. Gondolta, segítséget kér. Bekopogott, és kis idő múlva egy apró anyóka nyitott ajtót.
– Jó napot kívánok, nénike! Egy közeli vidék hercege vagyok, és útnak indultam. Ilyen időjárásra azonban nem számítottam. Megmelegedhetnék egy kicsit önnél? – kérdezte udvariasan a herceg.
– Hát persze, jöjjön csak be, mielőtt megfagy, fiatalember – mondta az anyóka, és beengedte a herceget a kunyhójába.

A herceg megmelegedett, evett, sőt az anyóka még egy régi bundát is adott neki a padlásról. A herceg megköszönte, és továbbindult. Amikor átkelt a magas hegyeken, megint valami soha nem látott dolog várta. A hegyeken túl hosszú, forró sivatag terült el. A herceg levetette magáról az összes ruhát, amit csak lehetett, de a hőséget nem lehetett kibírni. Leginkább víz kellett volna, de víz sehol sem akadt.

Ekkor egy vándorral találkoztak, aki éppen arra járt.
– Szép napot kívánok! Egy messzi ország hercege vagyok, és messzi tájakra indultam. Nem számítottam rá, hogy ekkora hőség vár, és nincs elég vizünk. Akadna önnél néhány csepp, hogy itt ki ne száradjunk? – kérdezte udvariasan a herceg, és a vándor bólintott.
– Van nálam elég víz, adok is néhány palackkal. Cserébe viszont jól jönne nekem a bundád. Én olyan vidékre tartok, ahol nagyon hideg van – mondta a vándor, és a herceggel elcserélték a holmijukat.

Amikor a vándornak köszönhetően a herceg és a lova a sivatag végére ért, úgy tűnt, már közel vannak a helyhez, ahol a királylány vadrózsáját meg kell találniuk. Már csak egy erdőn kellett átkelniük, de kegyetlen zápor és vihar tört ki. A herceg azonban azt mondta, már nincsenek messze, igyekeznek hát minél gyorsabban odavágtatni a rózsához.

És a két bátor vándor valahogy meg is csinálta: bőrig ázva kiértek egy rétre, ahol kék rózsák tengere nőtt, piros tövisekkel. A herceg leszakított egyet, és már vágtatott is vissza a kastélyba. A visszaút azonban sokkal különösebb volt. A zápor elállt, a sivatag eltűnt, a hegyeken pedig megint sütött a nap. Amikor a kastélyba ért, meghajolt a királylány előtt, és átnyújtotta neki a rózsát, amelyet kért.

– Bátor vagy, herceg, valóban. Kiálltad a fagyot, a hőséget és a legerősebb vihart is. Hiszem, hogy jó férjem leszel, ezért kiérdemelted a kezemet – jelentette ki a királylány, és nemsokára megtartották a lakodalmat. Az öreg király nagyon örült, hogy a lánya megtalálta élete szerelmét, és mindnyájan boldogan éltek, amíg meg nem haltak.