A pásztorlány és a kéményseprő

Az egyik szobában állt egy asztal, rajta pedig egy bájos kis porcelán pásztorlányka. Aranyozott cipőcskéje volt, aranykalapocskája és pásztorbotja. Mellette állt egy kis kéményseprő a létrácskájával, fekete, akár a szén, és ő is csupa porcelánból volt.

Mivel mindketten egyformán fiatalok voltak, ugyanabból a porcelánból valók és ugyanolyan törékenyek, eljegyezték egymást. Mellettük állt egy figura, háromszor akkora, mint ők. Egy öreg kínai volt, aki bólogatni tudott a fejével. Ő is porcelánból volt. Azt állította, hogy ő a pásztorlányka nagyapja. Azt állította, hogy joga van hozzá. De senki sem hitt neki.

Kicsit odébb állt egy ősrégi szekrény, faragott indákkal és levelekkel. A dédnagymamától maradt örökül. Tulipánok, rózsák voltak rá faragva, közöttük pedig szarvasfejecskék ágas-bogas agancsokkal. A közepén egy egész ember volt kifaragva. A homlokából kecskeszarvak meredtek ki, és kecskelába is volt. Vigyorgott, és a szép pásztorlánykát nézte. A szobában lakó gyerekek úgy hívták: Kecskelábú Fő- és Alhadparancsnok.

„Itt van neked egy férj!” – mondta egy nap a kínai a pásztorlánykának, és a parancsnokra mutatott. – „Olyan férj, aki mahagóniból van, és tele van ezüsttel a szekrénye. Jó parti.” „Nem akarok bemenni a sötét szekrénybe!” – kiáltotta a pásztorlányka. – „Azt hallottam, hogy tizenegy porcelánfelesége van odabent.” „Akkor te leszel a tizenkettedik!” – mondta a kínai. – „Megígértem neki. Ma éjjel, amikor a régi szekrény megreccsen, megtartjátok a lakodalmat!” Bólintott, és elaludt.

A kis pásztorlányka sírt, és szomorúan nézett a kedves kéményseprőjére. „Kérlek, gyere velem a nagyvilágba! Itt nem maradhatunk!” – sírdogált. „Mindent megteszek, amit csak akarsz” – mondta a kéményseprő. – „Menjünk rögtön! Hiszem, hogy a mesterségemmel el tudlak tartani.” És máris megmutatta, milyen ügyesen tud lépkedni lefelé az asztal faragott szélén. Még a létrát is segítségül hívta. Így leértek egészen a padlóig, de amikor visszanéztek a régi szekrényre, ott nagy volt a sürgés-forgás. Az összes faragott szarvas kidugta a fejét, emelgette az agancsát, és forgatta a fejét. A Kecskelábú Parancsnok magasra ugrált, és odakiáltott az öreg kínainak: „Szöknek! Megszöknek!”

A kínai felébredt, és megértően bólogatott. A kis pásztorlánykának ijedtében összecsuklott a lába, és porcelán térdecskéire esett. „Én ezt nem bírom ki!” – kiáltotta. – „El kell jutnunk innen, ki a nagyvilágba!” „Tényleg van bátorságod velem jönni a világba?” – kérdezte még egyszer a kéményseprő. – „El tudod képzelni, milyen nagy? Lehet, hogy soha többé nem jövünk vissza ide.” „Tudom” – bólintott a pásztorlányka halkan, de elszántan. A kéményseprő ránézett, aztán azt mondta: „Az én utam a kéményen át vezet. Van bátorságod velem átbújni a kályhán és a csövön? Csak így juthatunk a kéménybe. Olyan magasra mászunk, hogy nem érhetnek el minket. Odafönt pedig van egy nyílás, ott vezet ki az út a nagyvilágba” – magyarázta, és a kályhaajtóhoz vezette.

„Jaj, de sötét van itt!” – kiáltotta a pásztorlányka, de bátran követte a kéményseprőt a kályha mögötti csövön át. „Most a kéményben vagyunk” – mondta a kéményseprő. – „Nézd, milyen szépen ragyog odafönt egy csillag, azt kell követnünk.” Fárasztó út volt. A kéményseprő segítette a pásztorlánykát, emelte és támogatta, amíg fel nem értek a kémény peremére. Ott leültek, mert mindketten nagyon elfáradtak. A pásztorlányka boldogan mosolygott. Fölöttük ott ívelt az ég a számtalan ragyogó csillagával, alattuk pedig ott terült el a világ összes háztetője. Nézték ezt a pompát, az egész világot.

Egyszer csak a pásztorlányka a kéményseprő vállára hajtotta a fejét, és sírva fakadt. „A világ túl nagy. Félek! Bárcsak újra ott lehetnék a kis asztalon a tükör alatt! Addig nem leszek vidám, amíg vissza nem megyünk. Én eljöttem veled a nagyvilágba. Ha szeretsz, most te gyere vissza velem!” A kéményseprő kérlelte. Beszélt az öreg kínairól, a mahagóni parancsnokról, de ő vissza akart menni. Így aztán nagy keservesen lemásztak a kéményen és a csövön, amíg el nem érték a sötét kályhát. Ott az ajtócska mögött hallgatóztak, mi történik a szobában.

Csend volt, ezért kikukucskáltak. A padló közepén ott feküdt az öreg kínai. Leesett az asztalról, amikor utánuk akart futni, és darabokra tört. „Jaj, de borzasztó! És mi tehetünk róla!” – kiáltotta a pásztorlányka. „Még meg lehet javítani” – mondta a kéményseprő. – „Ha összeragasztják a hátát, és drótocskával összefogják, olyan lesz, mint új korában.” Így hát visszamásztak az asztalra, ahol azelőtt álltak. Az öreg kínait tényleg meg is javították, csak bólogatni nem tudott többé. „Ugyancsak büszkén néz itt valaki!” – mondta a Kecskelábú Parancsnok. – „Na, megkapom végre, vagy nem?” – faggatta, és szúrós szemmel meredt az öreg kínaira. A pásztorlányka és a kéményseprő aggódva figyelte, mit felel erre a kínai. Ő azonban nem tudott bólintani, és nem akarta beismerni, hogy drót van a nyakában. Így a porcelánpár együtt maradt. Szerették egymást, amíg el nem törtek.